Ezeket a sorokat vetettem megrendültségemben papírra, amikor értesültem arról, hogy néhány perccel azelőtt elhunyt Esterházy Péter.
Vállaira omló ősz hajkorona, gyönyörű, finoman metszett arc, fehér zakó, égszínkék ing,
fehér nadrág, és cipő. Egy fikarcnyi tökéletesség, fény, fikarcnyi örökkévalóság ebben a
kusza, zagyva, töketlen világban. Ahogyan a taxival begördül a Dorottya utcában, ahogyan
halvány mosollyal kiinteget az ablakon, amilyen gyengéd mozdulattal segíti ki a mellette ülő
Gittát..! Mintha üzenet volna valami távoli, soha-nem-volt, soha-nem-lesz derűs világból.
Lényében mindig is ott volt a csillagvilágból jövő Kisherceg, a kaotikus hétköznapokon
felülemelkedő méltóság, káoszon túli elegancia, romlottságtól mentes tisztaság. Mintha csak
egy tavaszból érkezett volna, „amely messze, mint az ég”…
… aztán, ahogyan kilép a taxiból, és egy pillanat alatt szarrá ázik. A hirtelen lezúduló nyári
vihar. Egy szemvillanás, és a gondosan elrendezett hajkorona cafatokban lóg, a szikrázó
napsütéshez illő zakó, ing, nadrág csurom-víz tapadt-simult fonnyadó testéhez, puha cipője
tocsog a víztől. „Ez a szépek sorsa a földön?” Ilyen illékony volna a harmónia, törékeny a
rend, mulandó a ragyogás, ilyen rebbenő tünemény az emberi élet?
Átsurranunk a Vörösmarty tér szegletén a Zserbóig. A zivatar elől akkorra már a környékről
mindenki oda menekült, a belső térben zsúfoltság, tolongás, tülekedés és hatalmas zaj.
Zümmögés, kanálcsörömpölés, tányércsattogás. Az egyik felszolgálólányra nézek, ő széttárja
a kezét: egyelőre nincs bent hely, egy másik int, hogy az ablaknál fizetnek, az nemsokára
felszabadul. Megfelel? Persze!
Tegnapelőtt láttam hosszabb idő után először. Amikor kiértem a Vörösmarty térre, ott állt az
oroszlános kút tetején, és onnan nyitotta meg a Könyvhetet. Fontos volt számára, hogy eleget
tegyen a felkérésnek. Az idők során ő lett az országban az „írófejedelem”, ami nem rangot,
pozíciót, nem nagyságrendet jelentett, hanem egy általa képviselt habitust. jelenlétet, kiállást,
igényességet, komolyságot, elkötelezettséget. Hangja kicsit fakóbb volt, mondatai kicsit
kurtábbak, „végig-mondhatóbbak”, mondandója kicsit szelídebb, engesztelőbb, ezzel együtt
pillanatok alatt bűvkörébe vonta az odasereglő embereket.
Előzetesen úgy egyeztettük, hogy a megnyitó-beszéd és a dedikálás között félrehúzódunk
beszélgetni, de kiderült, erre innentől semmi esély: mire vége lett a beszédnek, már a Váci
utcáig kígyózott a sor: ezrek vártak, hogy dedikálja az aznapra megjelentetett könyvét, a
betegségéről írt döbbenetes könyvét, Hasnyálmirigynaplót. Szinte odasodorta az őt váró
tömeg a Magvető standja előtt felállított asztalhoz, és ömleni kezdtek a rajongók. Két órán
keresztül folyamatosan jöttek, és jöttek. Ő ülte derekasan. Mindenkihez készséges, nyitott,
udvarias volt. Néhányan körülötte aggódva figyeltük, többször szóltak is neki, „nem lesz-e
sok?” „nem kéne abbahagyni?”, de ő hallani sem akart róla. Írta rezzenéstelenül írta, írta a
névre szóló dedikációkat. A szó-szoros értelmében alig maradt jártányi ereje. Ki tudnék-e
jönni holnapután? – kérdezte alig hallhatóan, a második dedikálás előtt üljünk majd be
stikában a Zserbóba!
És most itt ülünk. Én még tavaly decemberben szerettem volna ezt az interjút. Akkor mesélte
Cserhalmi Gyuri, hogy milyen sokat jelentenek a szintén rákos feleségének Péter bölcsessége,
iróniája, és gondoltam, hogy biztosan vannak hasonló helyzetben, akiknek jelenthetne valami
támaszt, reményt. Még kicsit barátkoznia kell az ötlettel, mondta. Azóta időről-időre szóba
került közöttünk az interjú, de mindig húzódott. Mind gyakrabban hullámzott az egészségi
állapota, a kedélye. Attól tartottam, hogy nyűg lenne számára az egész, inkább kerültem is a
témát, amikor egyszer váratlanul ő tett célzást, hogy mi is lesz ezzel az interjúnkkal?
Számomra az ő zsenialitása igazán abban rejlett, hogy kézben tudta tartani életét. Kialakította
rendjét, ritmusát, rítusait, és amikor kiderült, hogy gyilkos kór támadta meg, akkor is egy
pillanat alatt átrendezte az egészet. Belekomponálta életébe a szembenézést az elmúlással, a
betegséget, a kezelést, a szenvedést, és ezzel alkotott maradandót. Lehet, hogy ebbe
beletartozott még egy interjú is? A könyve megjelenése, a nyitó-beszéd, a dedikálás mellett ez
a búcsúzó-beszélgetés? Vagy csak baráti gesztus volt a részéről? Netán tartani akarta szavát,
ami számára mindig, mindenkor – életműve igazolja – szent volt?
A felszolgálónő elrendezi az asztalt. Péter nem kér semmit, az orvos szigorú diétát írt elő, és
ehhez ő pontosan tartja magát. Majd huncut mosollyal hozzáteszi: kivéve, amikor
éjszakánként kilopózik, és kis csoki-darabot csór az unokáitól. Arca pergament-szerűen
vékony, áttetsző. Vonásaiban sok szenvedés. Szavai halkak. Tekintetében van valami
döbbenetes személytelenség, valami „már-nem-itt-levés”. Mint aki már távozóban van, mint
aki már túl van /sok/mindenen. Az esővíz foltokat próbálja lepöckölni magáról. Tip-top, mint
mindig. Az ablakon beszivárgó napsütés mintegy glóriát von feje köré. Kint, a téren, csaknem
egy órával a meghirdetett dedikálás előtt, már gyűlnek az emberek. Int, kezdjük! Én meg… én
meg… tudom, hogy most nincs kérdés, nincs szakma, nincs tudás, nincs rutin… itt egy ember
van, aki jött valahonnan, megy valahova, aki focizott Albert Flórián ellen, aki megalkotta az
elmúlt félévszázad legfontosabb irodalmi életművét, akit matekpéldák megoldásának ürügyén
mindig kizökkenthették az írásból a gyerekek, aki most búcsúzni készül. Semmi érzelgősség,
semmi bölcselkedés, semmi magasztoskodás. Elkezdődik utolsó személyes beszélgetésünk.
Tudjuk mindketten. A többi cikk, levelezés, javítgatás, emlék, drukk, ima, foszlány, varázslat.
Péterke, pedig az is lehet, hogy, ha még kicsit vársz, eszembe jut egy hozzád méltó poén…
Esterházy Péter utolsó interjúja:
