V. Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál
– egy fesztiválönkéntes blogbejegyzése numero 1. –
05.05. csütörtök
Korai szürke árnyalatok a Dohány utcában. Össze kell húznom a kiskabátom, ahogy lépdelek reggel az RS9 felé. Kitart bennem a kíváncsiság. Parányi pocsolyák. Minden reggel erre jövök majd, döntöm el magamban, csak egy kicsit fogok variálni, hiszen pont annyi az út alattam ajtótól ajtóig, hogy egy könnyű séta alatt átgondolhassam, majd elfelejthessem a fesztivál előadásaival kapcsolatos prekoncepcióimat.
Még nincs 9 óra, mikor már zümmög a pince. – Ezt fogd meg, ide vidd, akkor felvétel indul, ne kiabálj, főznél egy kávét, aprósütemény is legyen, meg valami üdítő, ha van egy perced, itt ezt a gombot kéne átvarrni oda, meg ha odaadom ezt az inget, levágnád az ujját, hogy látszon az izom… ?
Éledezünk, mindenkinek fogja a munka a két kezét, és nem engedi el. A csapatok megérkezése után szinte rögtön a kamerák elé is kell állniuk, hogy rögzítsék a közös deklarációjukat, és a megnyitón már láthatóak legyenek a felvételek. Mi lehet az, amit közösen meg tudnak és akarnak fogalmazni a fesztivál legeslegelején? Az elcsípett mondatok alapján a legfontosabb talán az, hogy az Európai Roma Színházaknak igenis van közös víziójuk. Víziójuk egy olyan Európáról, ahol a saját kultúrájuk és előadásaik szerves részét képezhetik a közös hagyományoknak, ahol nem maradnak többet láthatatlanok, ahol a roma színházcsinálók és munkáik részesei lehetnek a helyi, a nemzeti és az európai kulturális mainstreamnek, ahol a professzionális roma színházcsinálók felmutathatnak egy biztos jövőképet a roma fiatalok számára, ahol lehetőségük nyílhat akár határokon átívelő együttműködésekre is. És volna még mit idejegyeznem magamnak. Erős és pontos mondatok.
Tudják, hogy mit kell a céljaik eléréséhez elvégezniük, és az nem kevés. Valahogy úgy érzem, hogy ezzel a kimondással, magával a gesztussal tesznek egy nagy lépést, ha nem tartanám túlzásnak, mondhatnám: történelmet csinálhatnak a résztvevők.
A szlovák, a cseh, az ír, az olasz és a magyar csapatok mintha mindig is ismerték volna egymást, ez a fény átjárja az RS9 pincéinek tereit. Sebastiano, a bohóc például odahajol hozzám a pult fölött, és mosolyog. Megkérdezem, hogy na, Bello, mi történt. Semmi – mondja. Csak most itt bent nincs covid, és nincs háború. Itt most csak mi vagyunk együtt.
A megnyitó lélekemelő. Roma zene, performansz, felszólalások, egy nagy közös deklarációs plakát aláírása, csupa ötlet, nem marad el az Independent Theater Hungary honlapján böngészhető hatalmas gyűjtés bemutatása sem, ami tényleg merőben hiánypótlónak mutatkozik, úgyhogy érdemes lesz benne alaposabban elmerülnöm.
Átsétálunk az állófogadásra, pazar sonkákat és még finomabb süteménykockákat kóstolunk, az önkéntes kis csoportommal egyértelműen a fehércsokis gyümölcsdarabosat hozzuk ki győztesnek. No meg örülünk, amikor felfedezzük Gulyás Marcit is az esti előadás nézői között, jómagam egy pillanat erejéig szégyenteljes viháncolásba kezdek ettől, de szerencsére hamar befejezem. Jó, hogy ennyire fontos számára ez az ügy is.
Balogh Rodrigó rendezésében a Békamesék nyitja meg az előadások sorát. Ebben az Illés Marcival közösen megírt darabban három generáció sorsán keresztül kerülünk közelebb az igazi problémákhoz. Őszinte és felkavaró darab, műfaja szerint punk opera. Csodálatosan énekelnek a szereplők. A fülledt pincében elámultam, hogy hogyan kapnak egyáltalán levegőt. Muzsikáltak a romák asszimilációs kényszeréről, a roma férfiak kiszolgáltatottságáról, de volt benne reflexió Oláh Norbi képzőművész kiáltványára, vagy arra, hogy milyen dolog hibridcigánynak lenni. Az előadást követő beszélgetésen a szereplők saját életük fényében értelmezték a szerepeiket, nekem sokszor nőtt gombóc a torkomba.
Ahogy éjfél után lépdeltem hazafelé, ütemesen verdestem le a szétrúgdosott díszlet-téglafal vörös porát a combomról, és tudja Isten miért, de boldog voltam.
Drubina Orsi
