Felmondhatnám a leckét az analitikus drámáról, melyben a darab kezdetekor már lejátszódott a konfliktus, s miközben a színpadon zajló események során fokozatosan feltárul a múlt, a szereplők megállíthatatlanul sodródnak végzetük felé; előhozakodhatnék Kirkegaard-ral és az ő szigorú erkölcsi alapokon nyugvó, mélyen vallásos önvizsgálatával, végtére is Rosmer sem csinál mást; és kapóra jönne Freud pszichoanalízise is, hiszen az indulatok és a szexuális vágyak elfojtása némi magyarázatot adhatna Rebekka vagy Kroll viselkedésére – de aligha vinne közelebb a Rosmersholmhoz. Egyrészt az Újvidéki Színház előadása anélkül is éppen elég nehéz, hogy az értelmezés még tovább bonyolítaná, másrészt, őszintén, ki a fene olvasna végig egy efféle értekezést?!
A Rosmer család
hegyi kúriájába meredek, sziklás lejtőn vezet fel az út, ezért az egyszeri vendég kétszer is meggondolja a látogatást. Hozzájuk senki sem állít be csak úgy, hívatlanul, mondván, csak éppen erre jártam, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a nagy múltú családot generációk óta tisztelet övezi. Egészen mostanáig erkölcsös, istenfélő élet volt az övék, nem csoda, hogy a rosmersholmi gyerekek sosem sírnak, a felnőttek pedig sosem nevetnek, Rosmer feleségének rejtélyes halálával azonban minden megváltozott. Hiába él ugyanis a férfi a helyi közösségtől szinte hermetikusan elzárva, megannyi kíváncsi tekintet szegeződik rá: szélsőséges nézeteket valló barátja, Kroll, a hajdani egyetemi tanára, Ulrik Brendel, valamint a Fáklya főszerkesztője, Peder Mortensgard is meg szeretné nyerni magának a támogatását. Mindezt tovább tetézi, hogy Rosmer, miközben a papi hivatásával is véglegesen szakít, egy idegen hölggyel, Rebekka West kisasszonnyal él egy fedél alatt. Rebekka még a feleség tudtával költözött Rosmersholmba, de mint később kiderül – s ahogyan azt már az első percektől fogva sejteni lehet –, neki is köze volt Beate halálához.
Habár a szereplők
elharapott félmondataiból és súlyos hallgatásaiból a történteket sem könnyű kisilabizálni, Ibsen sorai között olvasva Anca Bradu rendezése a szereplőkben lejátszódó lelki folyamatokra koncentrál, ami értelemszerűen a színészektől is nagyfokú koncentrációt igényel. Balázs Áron meggyőzően alakítja a döntésképtelennek tűnő, vívódó, de fokozatosan öntudatára ébredő, karizmatikus szellemi vezetőt. Rosmer ugyan tovább szeretne lépni, de önmagának sem képes beismerni, hogy nem csupán baráti szálak fűzik Rebekkához: házassági ajánlatot is csak azért tesz, hogy ledobja magáról a gyász terheit, s mikorra feleszmél, már túl késő. Rosmer megfontoltságát és zárkózottságát Rebbekka ellensúlyozza, akinek az elfojtott szenvedélyeit, lobbanékonyságát és cinizmusát is jó ízléssel, jó ritmusban adagolja Elor Emina. A nyitó jelenetben még nyeregben érzi magát, s ehhez mérten díjugrató jelmezt visel, de öltözéke addig-addig fojtogatja, míg – a szó szoros és átvitt értelmében – ki nem vetkőzik magából, és a pongyolája összhangba nem kerül valódi énjével.
Rebekka és Rosmer megelőlegezett kapcsolatát leghevesebben Kroll ellenzi, de nem elsősorban húga, Beata emléke miatt. Kőrösi István nagy elánnal, de végig ugyanazzal a vehemenciával, kiegyensúlyozottan játssza a helyi iskola rektorát, aki azzal áll bosszút, miután Rebekkától és Rosmertől is kosarat kap, hogy ellenük hangolja a közvéleményt. Persze a zúgolódók hangját már csak azért sem hallani Rosmersholmon, mert Ibsen drámájának nincs aktuálpolitikai vetülete. Hogy Kroll történetesen szélsőjobboldali, az csak annyit jelent, hogy az ellenkező csapatban játszik, mint ellenlábasa: a szintén megbélyegzett baloldali újságíró szerepében Magyar Attila sántikál a színpadon. Helsethnének, a házvezetőnőnek természetesen mindannyiukról megvan a véleménye, s bár nyilván sokat lát-hall, ugyanúgy félinformációk alapján ítélkezik, mint bárki más, Krizsán Szilvia alakításából pedig, függetlenül attól, hogy épp kikel magából vagy lakatot tesz a szájára, zseniálisan árad a rosszindulat. A Rosmersholm tehát elsősorban a színészek játékára épít, az előadást azonban mégsem ez tartja mozgásban.
Anca Bradu rendezésében a darab nem csupán a szöveg által meghatározott viszonyrendszerek precíz analízise, de […] hiperrealista vizuális élmény is.
A kijelentés ugyan tökéletesen helytálló, de az előadás látványterve ennél azért jóval rafináltabb. Mihai Pacurar egyfelől valóban Rosmersholm szikláit hozza el a színpadra, a hátteret teljes egészében betöltő vászonra vetített mozgó felhők és ragadozó madarak árnyéka pedig mélységérzetet ad a díszletnek, a későbbi animációk azonban már jóval elrugaszkodottabbak. Ha a homokos partot mosó tenger még illusztrációnak is nevezhető, az anatómiai bábu felboncolása vagy a Beatét alakító Szilágyi Ágota animált arca már egyértelműen szimbólum. Úgy, ahogy maga Beate is az. Szilágyi Ágota tünékeny színpadi jelenléte a halott feleség kísérteténél persze jóval sejtelmesebb, hiszen többnyire antik szoborként emlékezteti Rebekkát és Rosmert a tetteik súlyára – igaz, amikor és ahogyan újrajátssza saját halálát, az valóban hatásos.
Itt van ez az ismeretlen, keveset játszott Ibsen-darab,
ráadásul úgy tűnik, mintha írás közben a szerző kissé elbizonytalanodott volna. László Sándor remekül hozza a szórakozott professzor és az ellehetetlenült művész keserédes elegyét az egyetemi tanár szerepében, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos, hogy miközben az előadás második felében Brendel már az eszmények nélküli életet hirdeti, addig az elsőben Rosmer még éppen ennek ellenkezőjéért méltatja: „van bátorsága ahhoz, hogy a maga törvényei szerint élje az életét”. Hogy végül merre billen a mérleg nyelve, azt a szöveg és az előadás alapján is nehéz volna eldönteni.
