A Hodworks és a brémai Unusual Symptoms, a Theater Bremen rezidens tánc társulatának különleges előadása, a HARMONIA látható február 11-én és 12-én este nyolckor, mindössze két alkalommal a Trafóban. A sok sikert maga mögött tudó Hodworks társulat és „nem normatív testű” előadók közös alkotása, a harmóniának nem csak a megnyugvás értelmében. Ismerkedés, érzelmek, dinamika, humor, testi és lelki különbözőség. Mégis, a harmónia jegyében. Szabó-Székely Ármin és Molnár Csaba alkotókat kérdeztük a bemutató kapcsán.
Nem elsősorban a koprodukciók jellemzők a Hodworks munkáira és előadásaira. Hogy alakult ki ez az együttműködés az Unusual Symptoms, a Theater Bremen rezidens tánc társulatával?
M. Cs.: A Grace című előadásunkat játszottuk Brémában egy fesztiválon, itt találkoztunk először a társulattal. Kialakult egyfajta párbeszéd, eljöttek megnézni Budapesten a Sunday-t, majd ezt követően elkezdődött az első együttműködés. Ebből született meg a Coexist, melyet a Trafóban is láthatott a közönség. Az Unusual Symptoms gyakran dolgozik vendégalkotókkal és előadókkal. Előttünk például Mészáros Máté készített előadást a társulat számára.
Sz.-Sz. Á.: A brémai társulatot két izgalmas szakember, Gregor Runge és Alexandra Morales vezetik. Fontos számukra, hogy a repertoárjuk átgondolt koncepció szerint fejlődjön, és nemcsak esztétikai, de társadalmi kérdésekben is nagyon tudatosak. Keresik azokat az alkotókat, együttműködéseket, amelyek releváns, progresszív irányba terelhetik a társulat munkáját. A Coexist a Hodworks munkamódszerével és esztétikájával ismertette meg a csapatot, és az egyik előadás után merült fel egy közönségtalálkozón, hogy hogyan működne ez a fajta performativitás nem „tökéletes testű” táncosokkal. Alexandra és Gregor elmondása szerint ez indította el köztük azt a diskurzust, amely a második felkéréshez és a Harmonia létrejöttéhez vezetett.
Ez a második közös munka, a Coexist után. Milyen újra együtt dolgozni velük? Ugyanaz a csapat, mint első alkalommal, vagy teljesen új szereplőkkel dolgoztok a Harmonia előadásán?
M. Cs.: Öt társulati tag vesz részt az előadásban, akiket már ismertem, a Coexistben együtt léptem fel velük, valamint hat vendégelőadó, akikkel a próbafolyamat megkezdése előtt csak online térben találkoztunk.
Sz.-Sz. Á.: Az open call-t „nem normatív testű” előadóknak hirdettük meg, nem akartuk jobban leszűkíteni, mert egyrészt nem akartuk mi kategorizálni azt, hogy ki miben térhet el az ideális elképzelt táncos alkattól, másrészt az egész folyamatban fontosnak láttuk azt, hogy a behívott előadók által inspirálódjunk. Ennek megfelelően nagyon sokféle ember jelentkezett, és hosszú, többfordulós online válogatás után végül hat olyat választottunk, akik előadóként meggyőzőek voltak, a testi állapotuk pedig különleges mozgásminőséget kínál.
Mennyiben jelent más típusú munkát és jelenlétet egy ilyen típusú együttműködés, mint a szokásos Hodworks csapattal?
M. Cs.: Ebben a produkcióban én nem vagyok színpadon. Bár a próbafolyamat első fázisában többször táncoltam együtt a csapattal, idővel, amikor a munka a következő fázisába lépett, kiálltam és kívülről követtem, segítettem a munkát. Asszisztensi, társalkotói szerepkörben voltam jelen.
Milyen extra dramaturgiai figyelmet igényel ez a munka, mint a megszokott?
Sz-Sz. Á.: Az egész folyamatban mindennek nagyon más volt az ideje. Az eljutás a próbaterembe, a bemelegítés, az ebédszünet, egy-egy feladat átadása, a felmerülő problémák megvitatása, minden több időt igényelt. Ez átállítja a dramaturgi nézőpontot is. Adriennek és Csabának fontos volt, hogy ez a fajta „teret és időt hagyó” szemlélet érződjön az előadás szerkesztésén. A másik lényeges különbség, hogy ezek az előadók szokatlanok a nézők számára: ritkán látunk ilyen testeket, performatív keretben pedig szinte soha. Ennek az az eredmény, hogy minden lehetséges tartalmat, asszociációt sokszorosan megvitattunk – ugyanis nem tudhatjuk előre, minek milyen hatása lesz a színpadon, és persze nem is egyformán láttunk mindent. Konszenzusra kellett azzal kapcsolatban jutnunk, hogy mit kínál ez az előadás.
A nyelvi különbözőség okoz-e bármilyen akadályt a munka során?
M. Cs.: A teremben nagyon sok nyelv volt jelen: angol, német, francia, spanyol, olasz… néha picit a bábeli zűrzavarra emlékeztető szituációk alakultak ki. Az egyetlen akadály talán, hogy több időt igényel, hogy mindannyian egy platformra kerüljünk. Az évek alatt magyarul kialakult egy munkanyelv, amivel a mozgásról beszélünk, amit alkalmazunk és értünk. Az angol nem minden esetben tudja ezt helyettesíteni, ugyanakkor a mozgás, tánc áthidal bármiféle nyelvi akadályt.
A fogyatékkal élőkhöz könnyű volt kapcsolódni, vagy le kellett küzdeni hozzá valamit belül?
M. Cs.: Mivel nem vagyok napi szinten kapcsolatban nem normatív fizikumú emberekkel, előadókkal, kezdetben ismeretlen terep volt, viszont gyorsan eltűnt bármiféle különbségérzet.
Sz-Sz. Á.: A folyamat elején, pár napig természetszerűen volt egyféle óvatosság. Meg kellett ismerkedni egymással. Ez azt is jelenti, hogy a táncosoknak rá kellett érezni, hogy kinek milyen a fizikuma, a mozgáskvalitása. Ezt tudatosan nem akartuk verbálisan megoldani – ismét a merev kategóriák, a többségi társadalom fogalmainak elkerülése végett – hosszú, páros mozgásimprovizációkkal tanulták egymás működését. Azt természetesen az elejétől nyilvánvalóvá tettük, hogy bárki bármiről visszajelezhet, ami kényelmetlen, kellemetlen neki. Az első hét végén volt arról egy hosszabb beszélgetés, hogy kinek pontosan mit kell tudni a testéről, az állapotáról. Ott ismertük meg jobban a személyes történeteket.
Mennyi idő alatt született meg ez a produkció? Mennyit próbáltatok együtt?
M. Cs.: A felkészülés még a pandémia második hulláma előtt kezdődött, vagyis lassan két éve. Ez jelentette a szakértőkkel való konzultációt és az online válogatást. A konkrét próbafolyamat két és fél hónap volt.
A harmónia hogyan fog megnyilvánulni? Testi, lelki, mentális, vagy minden síkon?
Sz.-Sz. Á.: Az előadás egy harmonikus helyzettel indul, ami a fentebb említett ismerkedési szakaszból nőtt ki. Ezután feszültebb, dinamikusabb, érzelmesebb, humorosabb minőségek jönnek. Tehát nemcsak nyugalmat fog tapasztalni a néző. Ha összhangzásként gondolunk a szóra, akkor viszont az egész előadást meghatározza: rendkívül különböző adottságokkal bíró testek dolgoznak együtt, végig mindenki jelen van, együtt viszik a fizikális és performatív szálakat is. Ezt kerestük, amit mindenki a saját testével, a saját lényével, a saját erejével rendelkezve képviselni tud.
