Generációjának kiemelkedő tehetsége, Bach muzsikájának virtuóz és mással összehasonlíthatatlan előadója. Kevés az olyan zongoraművész, aki hozzá hasonló karizmával rendelkezne: megosztó és magával ragadó jelenség, különleges karakterével, impulzív előadásmódjával nem szokványos látvány a koncerttermekben – amiért sok kritikával is illetik –, ám zsenialitása vitathatatlan. A többszörös díjnyertes David Fray, aki nagy zenekarokkal együttműködő szólistaként, és kamarazenészként is aktív, április 14-én ismét Budapestre látogat, hogy elkápráztassa a közönséget.
David Fray, Fotó: James Bort Warner Classics
A zene: létszükség
David a Pireneusok közelében, egy dél-franciaországi városban nőtt fel. Szülei tanárok voltak, így már gyerekkorától kezdve mindig kultúra vette körül. A zeneszerető családban különösen a német zeneszerzők műveit kedvelték, ami nagy hatással volt a kis Davidra is. Négyévesen kezdett zongorázni, a zene pedig nagyon hamar természetes szükségletévé vált, valami olyan dologgá, ami mindennapjai legmeghatározóbb eleme.
„Egyértelmű volt számomra, hogy a zene örökké az életem része lesz, a kérdés csak az volt, hogy professzionális szinten fogok-e vele foglalkozni, vagy sem”
– mesélte egy interjúban. Tizenhét évesen aztán Párizsba költözött, hogy az ország legismertebb zenei konzervatóriumában tanuljon, ahol kitüntetéssel végzett. Első komolyabb sikerét huszonhárom évesen, a 2004-es Montreali Nemzetközi Zenei Versenyen érte el, amelyen két díjat nyert, néhány évre rá, 2008-ban pedig a BBC Music Magazine az év új tehetségének választotta – és ezek még csak a kezdetek voltak. Figyelme már nagyon korán a német zeneszerzők művei felé irányult: Mozart- és Schubert-lemezei nagy sikert arattak, azonban igazán ismertté utánozhatatlan Bach-játéka tette.
Egyéni utakon
A kritikusok napjaink egyik legeredetibb Bach-játékosának tartják. Sokan hasonlítják Glenn Gouldhoz – akinek technikai tudása és zenei érzékenysége lehetővé tette, hogy J. S. Bach zenéjének különleges tolmácsa legyen –, ez az összehasonlítás azonban zavarja Frayt. Tudatos figyelmet fordított ugyanis arra, hogy a Gould által kialakított stílust, melyet sok zongorista követ, ő maga ne utánozza.
„Amit a kezdetektől fogva Bach zenéjében kerestem, az a líraiság volt. (…) Épp ezért nehezen tudom megérteni, hogy zenéjének olyan ismert tolmácsai, mint például Gould, miért játszották őt annyira gépiesen. Érdekes azonban, hogy megközelítése ellenére Gould mégis kifejező tudott maradni. Ezt a kombinációt pedig nagyon nehéz elérni”
– olvashatjuk egy interjúban. Ő maga fontosnak tartja a kottahűséget, miközben törekszik a kreativitásra. Utóbbival azonban szerinte óvatosan kell bánni – különösen Bachnál.
„Nem helyezhetjük a saját elképzeléseinket a zeneszerző eredeti zenei szándéka fölé. Bachnál nem az egyén számít: maga a zene a lényeg”
– mondta korábban.
Évente számos koncertfellépést jegyez; jelentős zenekarok szólistájaként, kamarazenészként egyaránt aktív, idén pedig saját fesztivált is alapított szülővárosa közelében. A Festival L’Offrande Musicale azonban nemcsak a zene ünnepe, hanem nagyon is nemes célt szolgál: bevételével a fogyatékkal élőket támogatják.
Saját maga legfőbb kritikusa
David Fray játék közben hevesen gesztikulál, olykor énekel, együtt lélegzik a zenével, eggyé válik vele. Filigrán alkata, hosszú haja és bohókás, impulzív előadásmódja nem szokványos látvány a koncerttermekben, ami miatt az évek során sokan illették már kritikával. Ezek a kritikus hangok Bruno Monsaingeon Sing, Swing and Think című – a Youtube-on szabadon elérhető – dokumentumfilmjének bemutatása után erősödtek fel igazán.
„Nagyon fiatal voltam akkor, és nem tudtam megmondani a rendezőnek, hogy mit filmezzen, vagy mit ne. A felvételre és a következő CD-re koncentráltam, így a tetteim teljesen spontánok és természetesek voltak – olyanok, amilyen valójában is vagyok. Amikor azonban visszanéztem a felvételeket, teljesen megdöbbentem. Nem vettem észre korábban, hogy ennyire féktelen vagyok”
– mondta. Különcsége pedig sok esetben a munkafolyamat során is feszültségeket szül, ahogy az kiderül a már említett dokumentumfilmből is, amely abba a folyamatba enged bepillantást, amikor a zongorista a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen zenekarával rögzítette Bach-lemezét. A felvételen művésztársai olykor a szemüket forgatják, grimaszolnak az instrukciói hallatán.
„Szeretem ezt a zenekart, kitűnő zenészek. De megvan a maguk módja, ahogyan Bachot játszanak – ami nem egészen egyezik az én javaslataimmal”
– mondta. A nézetkülönbségek azonban szerinte egy folyamat részét képezik, amelynek során mindenkinek kompromisszumokat kell kötnie.
„Hűnek kell lenned a saját elképzelésedhez, ugyanakkor mindkét félnek törekednie kell a másik álláspontjának megértésére”
– nyilatkozta korábban.
David Fray, Forrás: warnerclassics.com
És hogy hogyan birkózik meg a kritikákkal? Szerinte a titok egyfelől abban rejlik, hogy nem szabad személyesnek venni őket.
„Ha tisztában vagyunk vele, mi volt jó, és mi nem, nincs szükség az ilyen véleményre. Mindig legyél te a legszigorúbb kritikus saját magaddal szemben. Tedd azt, amit a legjobbnak látsz. Az, hogy az emberek majd véleményezni fogják, már egy másik dolog. A lényeg, hogy amit csinálsz, jó cél érdekében tedd”
– nyilatkozta a Fideliónak.
David Fray, Fotó: Jean-Babtiste Millot
Hibázni lehet, de zene nélkül élni nem
David szereti a kihívásokat, épp ezért leginkább német zeneszerzők műveit játssza; szerinte a német repertoár a legnehezebb, nagy fegyelmezettséget igényel. Épp ezért számára nem is a tökéletesség, inkább az alázatosság a fontos; ahogy a Fideliónak fogalmazott: „nem a végeredmény, hanem az odáig vezető út, a folyamat az érdekes”. Különben is, ami annyira élő, mint a zene, abban a tökéletességet is nehéz meghatározni – szerinte pedig annál, hogy nem üt le rossz hangokat, sokkal fontosabb a kifejezésmód és a hangminőség.
Ebből a zsigeri zeneiségből és profizmusból hoz el újra hazánkba is: a Bartók Tavasz keretében április 14-én a Liszt Ferenc Kamarazenekarral lép majd színpadra Baráti Kristóf és Várdai István társaságában (utóbbi egy új szerepben, karmesterként is debütál a koncerten). David teljes mértékben a zene elkötelezettje, „ez a levegő, amit belélegzek” – mondta. Úgy tartja, a zene az, amiért érdemes élni, sőt, szerinte zene nélkül az élet kibírhatatlan volna.
„Ahogy Nietzsche mondta: »Zene nélkül az élet tévedés lenne«.”
Az eredetileg a Bartók Tavasz blogján megjelent cikk a Müpa és a Librarius együttműködésének keretében olvasható itt.
