Jancsó Miklós (1921 – 2014) játékfilmes munkássága a kezdetektől fogva – több mint ötven éven át – polémiák kereszttüzében edződött. Nehéz lenne eldönteni, melyik filmje keltette a legtöbb vitát: talán éppen ez. Miután a Fényes szelek egy NÉKOSZ-csapat egy papi kollégium elleni „térítő” akcióját ábrázolja, Jancsón és állandó alkotótársán, a film íróján, Hernádi Gyulán (úgy is, mint egykori népi kollégistákon) elsődlegesen a történelmi hűséget kérték számon. Holott egyrészt a mű több év folyamatait sűríti egyetlen (feltehetően 1947-be helyezett) történéssorba, előrevetítve a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége önkényes (1949-es) megszüntetését is, másrészt az 1968. augusztusi forgatás idejének ruhaviseletével és más mozzanatokkal az akkori mához köti magát, modelljét adva a mindenkori ifjúsági (sőt: nem csak ifjúsági) mozgalmak játszmáinak.
De mit is látunk-hallunk?
Szép, életvidám, lelkes, tenni vágyó huszonéves ifjak (lányok és fiúk) dallal, tánccal, jelszavakkal, s ha másképp nem megy: csatárlánccal, utasításokkal, terrorral megpróbálják bevenni a passzív szeminaristák (természetesen mind fiú) hallgatásának várát. (Szó szerint is: a fő helyszín a veszprémi várnegyed.) Alighanem rekord: 17 mozgalmi ének, népdal (a másik oldalon pedig 3, valláshoz kötődő dallam) hangzik el a viszonylag rövid alkotás 31 beállításában. (A híres jancsói hosszú snittek közül itt 5 perces a legterjedelmesebb.) Hihetetlen, mennyi érzést, érdeket képesek kifejezni ezek a közösen előadott dalok: öröm, összetartozás, barátkozás, gúny, fenyegetés, ön- és csoporterősítés.
Színesben (Jancsónál először) és szélesvásznon (mint Jancsó e korszakában mindig) a kor legvonzóbb magyar fiataljai közül néhányan (Balázsovits Lajos, Drahota Andrea, Kozák András, Kovács Kati, Csengery Adrienne, Kosztolányi Balázs és társaik) énekelve-táncolva, demokrata szólamokkal – ki humánusabban, ki kérlelhetetlenül, ki vakon, ki meghasonulva – önkényeskednek, manipulálnak, megfélemlítenek, a nép nevében, az elnyomó („nép”)hatalom eszközeként. A megítélés hullámvasútján ülünk: akiről azt látjuk, hogy „jó”, a következő pillanatban rácáfol erre, aki kegyetlen volt, azzal bukásában együtt érzünk. A leggerincesebb, következetesen független egyéniséget a „letiportak” táborában találjuk: a Bálint András játszotta szeminarista zsidó fiút.
„Ha ilyen rövid idő alatt ennyiszer változtatjuk a nézeteinket, akkor ez már jellemkérdés” – vádol Laci, a leváltott NÉKOSZ-titkár (Balázsovits, emlékezetes vörös ingében), erre a „föntről érkezett” funkcionárius így válaszol: „Ahhoz, hogy mi csinálhassuk a történelmet, a hatalmat meg kell tartani. Talán mindenáron meg kell tartani”. A Fényes szelek tömény, tiszta, szigorú, de – művészileg elegáns formájával, lendületével – titokzatosan könnyed film.
