A politikai fotós most Klimt tájképeinek helyszínét fotózza (Pálfy M. Katalin interjúja Erich Lessing fotográfussal)
A politikai fotós most Klimt tájképeinek helyszínét fotózza (Pálfy M. Katalin interjúja Erich Lessing fotográfussal)
A keleti blokk számos országában járt a hidegháború idején Erich Lessing, az osztrák fotográfia doyenje, fotózott Jugoszláviában, Kelet-Berlinben, Csehszlovákiában, Lengyelországon, és nem utolsósorban Magyarországon is, ahol megörökítette az ’56-os forradalom pillanatait is. 2012 tavaszán, 89 évesen nyitotta meg első önálló galériáját. A ma is aktív fotóst az MTI tudósítója a belvárosi Weihburggasséban található kicsiny kiállítóteremben kereste fel.
Erich Lessing 1923-ban született Bécsben. 1939-ben, a középiskola befejezése előtt a nemzetiszocializmus elől az akkori, brit mandátum alatt álló Palesztinába vándorolt ki. Zongoraművész anyja, aki Ausztriában maradt, Auschwitzban halt meg. Erich Lessing számos kibucban dolgozott, többek között rádiótechnikusként, mezőgazdasági munkásként, mielőtt visszatért gyermekkori hobbijához, a fotózáshoz, ami végül egész életen át tartó foglalkozása lett.
1947-ben visszatért Ausztriába. Előbb az amerikai Associated Press (AP) hírügynökség számára, majd 1951-től a neves Magnum Fotóügynökség tagjaként készített fotóriportokat a háború utáni Európában. Munkáit mások mellett a LIFE magazin, a Paris Match, az 1938-57 között kiadott Picture Post és az olasz EPOCA közölte. 1956-ban Magyarországon készült fotóiból a forradalom ötvenedik évfordulóján Budapesten, Bécsben és a világ más városaiban is rendeztek kiállításokat.
Utazások a Vasfüggöny mögötti Magyarországon
“Ha az ember Európában él, kell, hogy érdekeljék a körülötte lévő országok.” Vízumhoz jutni a Varsói Szerződés országaiba 1954-56-ban nem volt mindenhol egyformán könnyű dolog egy nyugati újságírónak. Míg Csehszlovákiába például meglehetősen nehéz volt bejutni, Magyarországra viszonylag egyszerűen lehetett beutazási engedélyt kapni – mondja az egykori keleti tömbben tett utazásairól.
Erich Lessing már a forradalmat megelőző időszakban és utána is fotózott Magyarországon, többek között üzemeket, termelőszövetkezeteket keresett fel. Felidézte: egy külföldi sajtófotós viszonylag szabad mozgást élvezett Magyarországon, ha előzetesen jelezte a külügyminisztériumban, hol akar fotózni vagy kivel akar találkozni. Azonban voltak korlátozások is.
“Mindenhol lehetett fotózni, mindenhová vihetett magával tolmácsot az ember, de azt előre megmondták, hogy politikai kérdéseket nem tehetek fel. Ez tulajdonképpen az interjúalany érdekeit szolgálta. Amikor egyszer három órát töltöttem a házi őrizetben lévő Nagy Imrénél (1955-ben, a tud. megj.), közölték velem, hogy mindenről beszélgethetünk, zenéről, színházról, akármiről, csak politikáról nem” – mondta. “Ez tulajdonképpen ma is így van. Ha politikusokkal érzékeny kérdésekről akar beszélni az ember, nem kap választ” – tette hozzá.
Könnyebben tudott értesülésekhez jutni összeköttetésein, informális csatornáin keresztül. “Mindig tudtam többé-kevésbé, hogy milyen az általános hangulat, ki van börtönben, kinél van összejövetel” – jegyezte meg.
“Izgalmas időszak volt, a magyar társadalom nyitott volt ekkor, akárcsak Lengyelországban, és ellentétben Csehszlovákiával” – meséli. Már a felkelés előtt lehetett érezni, hogy Budapesten történni fog valami. Ez a Petőfi Körben, de a politikusok között is érezhető volt. “Azután egészen váratlanul, jött az igazi felkelés, a város több pontján” – emlékszik vissza.
Ellenőrzött szabad mozgás
“Volt azonban sok csalóka dolog is. Az embernek az volt az érzése 1955-56-ban, hogy szabadon mozog, szabadon beszélhet bárkivel és hogy senkit sem érdekel, hol jár. Mindenesetre tudtuk, hogy a néhány lánynak a Bristol szállóból minden héten be kell mennie a rendőrségre és elmondani, miről beszélgetnek az újságírók a bárban. Ez egy igazán bonyolult játék volt: mi tudtuk, hogy be kell számolniuk a rendőrségnek, és ők tudták, hogy mi vigyázunk, hogy mit mondunk. Ezért mindig csak annyit mondtunk, hogy legyen mit elmondaniuk a rendőrségen”.
A forradalom leverése után a Kádár-korszak megszilárdulása, a gulyáskommunizmus, a “fegyverszünet” légköre szintén érdekes témákat kínált a fotósnak. Lessing mindezzel együtt úgy látja, a nyugati sajtót a hidegháború időszakában nem nagyon érdekelte, hogy mi történik a vasfüggönyön túl. “A Nyugat egyszerűen leírta a Varsói Szerződés országait. Legalábbis úgy gondolták, hogy soha nem fog megváltozni ott a helyzet, és biztosak voltak abban, hogy a NATO nem fog beavatkozni” – mondta.
Gazdag életmű
Lessing inkább szűkszavú válasszal felel a kérdésre, hogy mitől jó egy sajtófotó. “Erre nincs igazi válasz. Ha az ember a táncban leli örömét, akkor táncol. Engem mindig a politika érdekelt, a társadalom, így politikai fotós lettem” – mondja.
“A fotóriportok ideje lejárt, az újságokban nincs már hely az öt-hatoldalas fotóriportoknak. A televízió próbálja meg átvenni a szerepüket, de nem mindig sikerrel”.
Egy másik, az 1960-as évek óta tartó szenvedélye a műtárgyak és műemlékek fotózása. A világ jelentős művészeti gyűjteményeiről, építészeti műemlékeiről készült felvételei számos fotóalbumot töltenek meg. Mint mondja, ebben a témakörben is egyfajta szociológiai érdeklődés vezeti. “A németalföldi festmények például nagyon jó lenyomatai egy korszaknak”.
A galéria állománya mintegy ötvenezer fotóból áll, egy jelentős részét a Lessing-féle digitális fotóarchívum is tartalmazza. A 2012 nyarán és őszén a Weihburggasséba látogatót a Lányok az 1950-es évekből címet viselő válogatás fogadja. A következő kiállítás a tervek szerint politikai portrékból állhat majd. “Gondoltunk arra is, hogy az 56-os felkelésről készült képeket is kiállítjuk újra” – mondta, hozzátéve, hogy erről még nincs végleges döntés. “Van még itt jó néhány évre való anyag” – jegyezte meg.
Gustav Klimt nyomában
Legújabb vállalkozása a múlt századforduló világszerte ismert osztrák festője, Gustav Klimt születése 150. évfordulójához kapcsolódik. Azokat a helyszíneket kereste fel a salzkammerguti Attersee tó partján, ahol Klimt tájképeinek jó része született. Az első előhívott képek éppen beszélgetésünk alatt érkeznek meg. A négyzet formára vágott képekről a Klimtnél is látható jellegzetes türkizszínű víztükör, a magas nyárfák, egy tóparti falu temploma köszön vissza. “Azokat a helyszíneket próbáltam megtalálni én is, amelyeket Klimt megörökített. Persze az elmúlt kilencven év alatt nagyon sok minden megváltozott. Talán egyfajta atmoszférát lehet megragadni. Talán, de nem vagyok egészen biztos benne.”
Forrás: MTI
{jcomments on}
