Tamási Áron: Vitéz lélek; Marosvásárhelyi Spectrum Színház / Thália Színház, Határon Túli Magyar Színházak Szemléje; Rendezte: Török Viola

Igen, a Vitéz lélek az a darab, amivel tavaly szeptemberben Vidnyánszky Attila bemutatkozott az új Nemzeti új közönségének, és igen, azzal az előadással szentelte fel újdonsült templomát. Nos, Török Viola is színházalapító, csak ő egy kicsi, 2013-ban alakult marosvásárhelyi magánszínházé, a Spectrumé, s talán ennek tudható be az a bravúr, hogy Tamási Áron darabját giccsáradat, székelyhimnusz, turulmadár és ősmagyar összeborulás nélkül is sikerült színpadra állítania. Török Viola ugyanis egyetlen felvonásba sűrítette a cselekményt, ami rövidebb, feszesebb szöveget eredményezett, és az ájtatosság, illetve a bibliai parafrázis sulykolása helyett valami mélyebb meggyőződés érződik a rendezésén – ezt az egyszerűség kedvéért nevezhetjük akár hitnek is. S ha még ez nem volna elég, a Spectrum Színház előadásában a Bekecs Néptáncegyüttes működik közre, amivel mind a két fél, de leginkább a nevető harmadik, a néző jár jól: a néptáncosok és a népdalok autentikus légkört teremtenek az erdélyi faluban játszódó történethez, és hétköznapi nyelvre fordítják Tamási Áron olykor filozófiai mélységű, költői szövegét, a Vitéz lélek pedig érthetővé teszi a táncosok mozdulatait, egyszersmind más megvilágításba helyezve a népdalokat.

Nem úgy van most, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen,
Nem az a nap, nem az a hold,
Nem az a szeretőm, aki volt.
Aki volt, már rég elhagyott,
Szebbre vágyott, mint én vagyok,
Szebbre vágyott, de nem kapott,
Még olyant se, mint én vagyok.

A hiba nem azok készülékében van, akiknek a fülében a fenti sorok végérvényesen D. Nagy Lajos hangján csendülnek fel, de természetesen nem az előadásnak van köze a Bikinihez, hanem a Bikininek a népdalokhoz, hiszen az Olcsó vigasz refrénje is a népköltészetből merít. Ami nemcsak arról árulkodik, hogy a népművészet miként hatja át a hétköznapjainkat, hanem arról is, hogy a népzene és a néptánc sokkal inkább rólunk és nekünk szól, mint gondolnánk. Akárcsak a Vitéz lélek, ami tulajdonképpen olyan, mint egy szappanopera. Egy csodás véletlenekkel tarkított, valószínűtlenül szövevényes történet egy férfi és egy nő egymásra találásáról, akik olyan értékrendet követnek, mely ma már elképzelhetetlen.

Balla Péter három évet szolgál katonaként a háborúban, de csak hét év után tér haza, és a kedvesét, Rozálit már egy másik férfi, Kristóf oldalán találja. A lány mégis úgy érzi helyénvalónak, ha bemutatja férjét Péternek, sőt, Kristóf még munkát is ajánl riválisának. A jelenet egyébként nem csupán naiv őszintesége miatt megkapó. Rozáli arról győzködi férjét, hogy adjanak gondolkodási időt a hezitáló Péternek, ő azonban meghallja ezt, hiszen mindannyian mikrofont használnak, és rögvest rávágja: amikor legutóbb megvárakoztatta Rozálit, a lány Kristóf karjaiban kötött ki. Később Péterhez egy vadidegen, magát Ambrusnak nevező férfi állít be, és felteszi a kérdést: létezik-e, aki meghalt? Ambrus ugyanis tizenhét éve gyűjtögeti az elhunyt kislánya hozományát, és elérkezettnek látja az időt, hogy hozzáadja egy arra érdemes férfihoz. A választása Péterre esik – persze csak akkor, ha képes szívébe fogadni a lányát és megőrizni annak emlékét.

vitezlelek_44

Ezt az álomvilágot az előadás a színpadkép egyszerűségével és a néptánc kifejező eszköztárával igyekszik ellensúlyozni. Török Viola egy impozáns galériával tagolja két részre a teret, a színpad hátsó falát teljesen beborító vászon pedig a napszakok váltakozásának megfelelően élénknarancs, világoskék és sötétszürke megvilágítást kap. Ivácson László mozgalmas koreográfiája a színpad minden egyes szegletét eléri, s közben a táncosok mintha a menetelő katonák, a zakatoló munkagépek vagy éppen a szerelmesek szívverésének ritmusára ropnának. Egy ízben a lányok a saját fütyülésükre járnak táncot, de hoppon maradnak, mert Péter nem hajlandó úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Ebből a csicsergésből egyedül Panna repül ki olykor-olykor, s Móréh Boglárka mozdulatai hol pöffeszkedő pávát, hol károgó varjút, hol pedig mérges pulykát idéznek.

A történetnél és a látványnál is meggyőzőbb azonban a színészi játék, mert a Vitéz lélektől végre megkapom a kamaradrámát, amire vártam, vagyis a kisszínpadi előadásokra jellemző fojtott, feszült légkört és az érzékeny, részletgazdag alakításokat. Kinda Szilárd játéka már az első jelenetekben megadja az előadás alaphangját, hiszen Kristóf szerepében remekül hozza a pimasz, öntelt és nagystílű hólyagot, s bár viszonylag keveset van színpadon, alakítása magabiztosan követi karaktere változásait. A Balla Pétert életre keltő Faragó Zénó vele szemben az állandóságot képviseli, s színpadi jelenléte – fellángolásai ellenére is – békét és megingathatatlan nyugalmat áraszt. Ritziu Ilka-Krisztina személyében mind a ketten kivételes partnerre lelnek. Rozáli szerepében, Kristóf férjeként még törékeny és halk szavú, Borókaként, Péter oldalán viszont valósággal kivirul: énekel, táncol, és olyan szenvedéllyel veti bele magát az előadásba, mintha egymaga állna a színpadon. De nincs egyedül, hiszen míg Szász Anna és Székely-Szabó Zoltán kettőse jó érzékkel adagolja a humort, addig Tatai Sándor a marcona Lázár, Kárp György pedig az eltökélt Ambrus szerepében biztos támpontot ad a Vitéz léleknek.

A záró jelenetnek ugyan jót tett volna a mértékletesség, de ezen az estén egy szimbólumtárnyi jelképet is elbírt volna az előadás. Ilyen csak a (nép)mesében van.

Megosztás: