+ Film

Ilyen lesz a filmművészet a jövőben

Talán túlzásnak tűnik a cím – és az is. Honnan tudhatnánk, hogy milyen filmeket fognak készíteni a jövőben?

Rettegés a fogazat körül, avagy a szenzuális dokumentumfilm – pár szó a Leviatánról.

Talán túlzásnak tűnik a cím – és az is. Honnan tudhatnánk, hogy milyen filmeket fognak készíteni a jövőben? Amúgy is, talán érdekesebb, és majdnem ugyanannyira megválaszolhatatlan kérdés az is, hogy milyen volt a filmművészet eddig. A némafilmek jelentős hányada az enyészeté lett, mostanában pedig már annyiféle mozgókép készül, hogy a kiválogatás és csoportosítás is egyre több szakértelmet és infrastruktúrát igényel. Persze nincs is olyan, hogy „A film története”, hiszen a filmművészet múltja állandóan változik: a folyamatos kutatás és párbeszéd során jön létre.

Mégis, néha meglepő

bizonyossággal érezzük, hogy ebből a derengő, homályos mélységből olyan csúcspontok emelkednek ki, amelyek a lehető legtermészetesebben mutatnak új utakat, lehetőségeket, és rendezik át eddigi ismereteinket. Olyan mozgóképek, amelyek új kategóriákat ajánlanak a minket körülvevő világ megragadására.

Ilyen alkotás Lucien Castaing-Taylor és Verena Paravel közös filmje, a Leviatán, amelyet számos fesztiválszereplés után végre a hazai közönség is láthatott a BUDOKU – Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál keretei között. Remekműről van szó, amiben minden elem a helyére kerül, és az egész képződmény önálló életre kel, magától működik. A halászatot a legmodernebb extrémsportkamerák mutatják be az ember és természet ősi és ellentmondásos interakciójaként, miközben semmi mást nem látunk a szinte végig szavak és párbeszéd nélküli filmben, csak a himbálózó, ócska hajót, a szétvarrt, heavy metalt hallgató halászokat és áldozataikat, a tátogó és kivérző halseregletet, majd a maradékon lakmározó sirályfelhőket – de mindezeket úgy látjuk, ahogy még sohasem. A kisméretű, strapabíró, hajótestre, hosszú botokra és rudakra, a halászok mellkasára és homlokára rögzített, nagylátószögű GoPro kameráknak köszönhetően a valóság olyan vibráló intenzitással szakad a néző retinájára, mint csak a legjobban sikerült avantgárd filmek esetében. Testközelből tapasztaljuk az eseményeket, a halászok szemével látunk, a halak pikkelyein keresztül érezzük a hajópadló hidegét, halszemoptikán keresztül nézünk farkasszemet a dülledt pofájú félholt halakkal, az arcunkba fröccsen a tengerbe visszaeresztett vörös víz. A filmélmény ahhoz hasonlítható, mintha Pollock gesztusfestményeit, Brakhage lírai absztrakt montázsait és J. M. William Turner hánykolódó hajóit szemlélnénk egymásra vetítve egy óriásvásznon nagyobb mennyiségű hallucinogén medúza elfogyasztása után.

És a fő kérdést, a legfontosabbat

ezek után sem biztos, hogy meg tudjuk válaszolni. Kire vagy mire vonatkoztatható a bibliai-mitológiai cím, vagyis: miféle teremtmény az, aki “forrásba hozza a mélyt, mint egy üstöt, festékfazék lesz körötte a tenger” (Jób könyve)? Kinek, minek a fogazata körül tanyázik rémület? Hol lakozik a tekergőző, legyőzhetetlen leviatán?

A Leviatán mindössze 87 perc, és annyi történik benne, hogy halászok kifogják a napi zsákmányt. Mégis, amit látunk, az a legnemesebb értelemben vett kozmikus filmköltészet, hiperrealista élménymozi, hipnotikus dokumentumfilm, a formanyelvet és technikát megújító kísérleti-avantgárd alkotás, és a résztvevő megfigyelésnek új értelmet adó antropológiai tanulmány.

Utóbbi szó szerint értendő: a film mögött a Harvardon – és médiaantropológiai phd-képzésével együtt – működő Sensory Ethnography Lab áll, ahol Castaing-Taylor és Verena Paravel, két „kiugrott” antropológus többedmagukkal a “helyek “médiaarcheológiájáról, a “szenzuális etnográfiáról”, az “élő dokumentumról”, a kultúra filmen keresztüli felfedezéséről tartanak kurzusokat. A diákok sok esetben nem is szöveges, hanem mozgóképes vagy más mediális formában hozzák létre végső “dolgozatukat”. Ahogy egy interjúban a két filmkészítő és oktató elmondta, antropológusként elvesztették az érdeklődésüket a különböző kultúrák és jelenségek megfigyeléséből származó élmények tudományos pontosságú és írott szóra redukált összegzése iránt. Ezért vettek a kezükbe kamerát, Verena Paravel nagyjából életében először 2010-ben. De alkotótársa sem sokkal képzettebb filmes szempontból, saját bevallása szerint úgy általában nem is nagyon szeret filmeket nézni.

Az említett “laboratórium” a Leviatán mellett számos mozgóképes projektet hozott létre az elmúlt években, legutóbbi egy hulladék-újrahasznosító üzemet mutat be 23 percben:

Eggyel korábbi „filmjüket”, a Manakamanát egy nepáli dzsungelben működő kabinos felvonóban vették fel. Érzésem szerint ebben a műhelyben semmihez sem hasonlítható mozgóképek készülnek, amelyekben ott szunnyad a lehetőség, hogy mintegy kívülről, szabadon kísérletezve újítsák meg a filmművészetet.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top