Nagyszabású előadással, artistákkal, táncosokkal készül a Liszt Ünnepre a Magyar Állami Operaház: az Eiffel Műhelyházban Bulgakov A Mester és Margaritája kerül színre, Gyöngyösi Levente vadonatúj opera-musicaljében. A rendhagyó előadásról a musical-rajongó rendezővel, Szente Vajkkal beszélgettünk.
Mi volt az első reakciód, amikor Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója felhívott, hogy lenne egy ilyen darab és Rád gondoltak, mint rendezőre?
Nagyon örültem a felkérésnek. Egyrészt azért, mert nagyon szeretem A Mester és Margaritát. Nehéz regénynek találom, lelkileg sem könnyű olvasni, de mégis rettentő érdekes kincse szerintem az irodalomtörténetnek. Másfelől pedig borzalmasan nagy kihívás, mert azért mégiscsak hétszáz oldal a regény, a darab meg épp egy kicsivel több, mint két óra összesen. És ennyiben zanzásítani a történetet, az nem egyszerű, kíváncsivá tett, hogy Leventéék ezt hogyan oldották meg.
Egy különös hibridről, egy opera-musicalről beszélünk, mit jelent ez?
A zene izgalmas volt már első hallásra is: egyfelől a klasszikus operazene, másfelől a rockzene, harmadsorban pedig vannak benne musical elemek is. Eklektikus, de ez részletkérdés, mert maga a Bulgakov-regény is ugyanilyen sokrétű. Ott van benne a ’30-as évek Moszkvája, ott van benne Jeruzsálem az első században, és ha most a Sátán báljáról beszélünk, akkor egyfajta szürrealizmus is. Így pedig a zene is nyugodtan váltakozhat, hiszen Bulgakov regénye is ugrál az időben és a stílusokban. Úgyhogy én is úgy éreztem, ahogyan azt Ókovács Szilveszterék gondolták: ez nagyon passzol ahhoz, ahogy én az előadásaimat felépítem. Nem idomulni semmifajta operarendezési trendekhez, hanem a szituációkon alapulva feldolgozni a darabot, elmesélni a történetet. Még akkor is, ha bizonyos részek hiányosak benne dramaturgiailag, hiszen a sűrítés okán ez elkerülhetetlen. De, mondjuk, egy négyperces Margarita-áriában el lehet mesélni, mint egy videoklipben, a szakítást a férjjel, a parkban való tépelődést, szóval egy csomó olyan dolgot, amit Bulgakov leírt.
Korábban dolgoztál már operaénekesekkel?
Nem, ez volt az első operarendezésem.
Akkor azért mindenkinek sok újdonsággal kellett megbirkóznia, nem lehetett a familiaritásra hagyatkozni…
Nem tagadom, külsejében, vizualitásában olyan az előadás, mintha egy grandiózus musical lenne, tehát az énekeseknek ez vadonatúj terep volt, nekem pedig a velük való munka volt az. Nem beszélve arról, hogy ez egy kortárs mű, aminek az első ilyen, nem koncertszerű, igazi bemutatója most volt a világtörténelemben, Gyöngyösi Levente darabjával. Magyarul, nem volt semmiféle előkép, hogy az énekes azt mondja, „igen, régen ezt így, vagy úgy csinálta valaki”, hanem az üres lapról kellett az énekeseknek elkezdeni felépíteni – velem együtt.
Hogy kerültek az artisták a produkcióba?
Szeretem a cirkuszt, mint műfajt, és teljesen egyértelmű volt, hogy mivel Woland híres mágusként megy Moszkvába, ezért a levegő terét birtokba kell venni. Ehhez hál’ Istennek nagyon jó kapcsolataink, összeköttetéseink vannak, sokat segítettek a cirkuszosok abban, hogy az előadásban megfelelő minőségű artistaművészek szerepeljenek. Úgyhogy ez egy nagy erénye az előadásnak.
És a táncosok?
Táncosok nélkül nincsen zenés színház, ilyen nagyszabású semmiképpen, úgyhogy ők teljesen keresztülszövik a történetet. Tényleg nem túlzok, amikor azt mondom, hogy szinte ki sem mennek a színpadról, mert annyira benne vannak az előadás vérkeringésében, nélkülözhetetlen elemei az előadásnak. Tehát nem az van, hogy egyszer csak 9 óra 5-től 9 óra 8-ig van egy táncbetét, hanem ez egy tánccal átszőtt A Mester és Margarita-színház.
Említetted, hogy a zenében a különböző műfajok is keverednek. Ezek leképezik a darabban a különféle helyszíneket? Tehát van külön stílus a ’30-as évek Moszkvájához, meg mondjuk Jeruzsálemhez?
Nincs így élesen elkülönítve, mindig a szituációhoz mérten engedi bele Levente a rockzenét, mindig a szituációhoz mérten húzza át operai minőségbe, vagy akár adott esetben a musical irányvonalába. Rockzene sok van benne, például Woland nagyáriájában rockzene szól, de a következő pillanatokban, amikor megszólal, akkor egy szép operai rész következik. Az előadás bátran váltogatja ezeket a műfajokat és stílusokat – pont, mint amilyen bátor kézzel Bulgakov írta ezt a regényt.
Nagy Győző
