Mindenki tudja, hogy mekkora kihívást jelent felnőtt fejjel visszaülni az iskolapadba, bármilyen céllal, akár nyelvtanulás vagy egy újabb diploma érdekében. A kurzus nem is lényeges, de az, hogy felnőtt emberek, szakmákkal és bizonyítványokkal kistafírozva érkeznek az újabb megmérettetésre, az már rejt magában egy kis érdekességet.
Több mint negyvenen gondoltuk úgy, hogy a rekreációs szakmában szerezzünk egy új papírt, amivel esetleg nagyobb lehetőségekkel versenghetünk a munkaerőpiacon. Nem tudom, kinek hogy vált be az új tudásanyag, de az elmondható, hogy kalandban nem volt hiány a két tanév alatt.
Mindenki szembesült azzal, hogy a rekreációban minden tevékenységformában kellene szerezni valamilyen alapfokú jártasságot, és napjainkban ez már elengedhetetlen. Általában az emberek életük folyamán csak néhány sportággal kísérleteznek, a többihez csak szurkolóként vagy még úgy sem kapcsolódnak. A saját sportágakkal nincs is gond, de a többi sportmozgás már előhozza a kezdőkre jellemző sete-sutaságot, ami a szemlélők számára is óriási mosolyfakasztó lehetőség.
Ezek mellett még találkoztunk olyan egyedi képességekkel, amelyek megtapasztalása élményanyagnak sem volt kevés. A történet erről is szól leginkább.
Több szakma képviselői verődtek össze, hogy csak néhányat említsek meg a szivárványszerű palettáról. Volt köztünk orvos, ügyvéd, masszőr, gyógytornász, pedagógus, kereskedő, sportvezető, klubelnök, néhány sportág edzője és hogy ki ne felejtsem, természetgyógyász is. És a természetgyógyász az, akiről beszélnem kell.
A második alkalommal, amikor az osztály találkozott, már mindenki tudta, hogy Ő Márti, a „boszorkány”. Nagyon kedves lány volt, fiatalos, vékony testalkatú, nem volt több negyven kilónál és átható nézésével vizsgálgatta a társaságot, vajon kinek mi baja lehet. A lányok hamar megbarátkoztak Vele. Otthonosan mozgott a kínai gyógymódokban is, jól kezelte az akupunktúrás tűket, táskája tele volt különböző csodaeszközökkel és bármikor segített mindenkinek, aki panaszával hozzáfordult.
Félévkor a sportoló lányok közül néhányan már az órákon is az akupunktúrás tűkkel a hátukban hallgatták az előadásokat. Magam is a fülembe beragasztott rézgolyóktól vártam ízületi fájdalmaim csökkenését, amit már három hónapja nem tudtam megszüntetni. Az autóban ülve nyúltam hátra egy csomagért, majd ezt követően nem tudtam rendesen felemelni a karomat a vízszintes fölé. Mosolyogva mondta, ez nem lehet probléma, mire a rézgolyók kiesnek a fülemből, kutya bajom se lesz. Előtte már jártam gyógytornára, fizioterápiára, de nem nagyon akartam gyógyulni. Meglepetésemre tényleg elmúlt a fájdalom.
A legfurcsább dolog számunkra akkor történt, amikor az egyik órán a tanár nem ért rá valami miatt. A helyettesítő tanár nem igazán volt baráti az osztályunkkal. Elmondta, hogy sokan a sporttal való foglalkozást csak a pénzért csinálják, és nem elhívatottságból. Nem nagyon örültünk a nem teljesen jogos bírálatnak, de szólni nem szólt senki. A véleményalkotó, aki nem is ismert bennünket, a tanári asztalon ülve, a lábát lógázva tette megjegyzéseit. Nyugodt hangon beszélt és ekkor bekövetkezett a csoda.
A láblógázás leállt, a beszéd megszűnt, és néma csöndben voltunk legalább három percen keresztül. A látszat az volt, hogy a tanár elaludt. Vártuk, hogy mi lesz, és ekkor az első sor szélén ülő „boszorkány” osztálytársunk hátrafordulva, arcán magabiztos mosollyal jelezte, hogy helyettünk intézkedve „úgymond, ráküldte az álmot”. A tanár a három perc szünet után felébredve ugyanúgy folytatta beszédét, mintha semmi sem történt volna. Az óra után „boszorkányunk” nem győzte megválaszolni a kérdéseket, amivel letámadtuk. Annyit mondott, hogy mindig is kedvence volt a hipnózis, de nem tudta, hogy tanárunk megfelel-e médiumnak. Megpróbálta, bejött. Hozzátette, hogy Őt is bántotta a bennünket rossz színben feltüntető tanerő lekezelő stílusa, és erre a saját eszközével reagált.
Azóta nem csodálkozom a tv-műsorokban tudatukat látszólag elvesztő embereken, mondván, ezt már láttuk az iskolában, az órán is.
Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos
