Páratlan páros
Mit gondolok róla, teszi elém a hirdetést Pőcze. Forgatom a gyűrött Pesti Naplót a kezemben, újra és újra olvasom az aprót, remélem, hogy tudom palástolni a döbbenetem:
Várkastély bástyákkal, XVI. Lajos korabeli remek építkezés. 28 szoba, elsőrangú kilátással, Duna és főútvonalak mentén, 16 hold ősrégi parkkal, 130.000 pengőért eladó.
Szóval ide jutottunk, ennyire megbabonázta az a boszorkány, hogy a főmérnök már királynét akar belőle csinálni, kastélyt vesz neki. A városi háza nem elég jó a nagyságos asszonynak. Bocsánat, most még kisasszonynak, hiszen nem esküdtek össze, szerencsére. De ez nem a főnökömön múlt, az történt, amit elterveztem, de most úgy látszik, kezdenek a dolgok kicsúszni a kezemből, amit nem hagyhatok. Pedig csupán egyszer látta Jolánt, aki Irmusnak hívatja magát. De a vén kecskét még ez sem zavarja, a rengeteg eszével, amivel minden üzletet pontról pontra mérlegel, a lehetséges buktatókkal meg következményeivel, ravaszul szerződik, hogy ne ő járjon rosszul, most nem akadt fenn azon, hogy a nő másnak hívatja magát, mint ami az irataiban áll. Félre kellene kongania a harangnak a fejében, mint a templomtoronyban tűz esetén, jelezve a halálos veszélyt. De ezek szerint Pőcze el akar égni teljesen, ennek a cafkának az ágyában.
Együtt találkoztunk megint Pesten, az illendőség kedvéért magával vitt engem is a főnököm, meg, hogy ne feszélyezze a dolog, hiszen mi, nők, már ismertük egymást. Vagy legalábbis egymás álcáját, a menyasszony játszotta a szende öreglányt, én pedig a hű titkárnőt, aki puszta szívjóságból kerítőnőt alakít. Ahogy Szentirmay Jolán belibegett a kávézóba, Pőczének elállt a szava, kénytelen voltam beszélni helyette, pedig üzleti tárgyalásain meg sem mukkanhatok, csak a vendéget kérdezhetem a kávéról, aztán némán, gyorsírással vezetem a jegyzőkönyvet. Pőcze szemérmetlenül bámulta Jolánka-Irmust, falta a szemével, és ez a céda állta minden pillantását. Ha tehette volna, a főmérnököm leheveredik a nő lábához, odadörgölődzik a combjához, mint egy kutya, és körbe szaglássza. Ehelyett taktikátlanul és a megkérdezésem nélkül a randevú végén közölte Irmussal, őt választotta és a lehető leghamarabb megejtik a kézfogót.
Szóval, örülnöm kellene, hogy minden a terveim szerint alakul, Pőcze hamarosan házas ember, majd még gyorsabban vigasztalásra szoruló elvált férfi lesz. De ez a kastély sztori most áthúzná a számításaimat: olyan messziről nem látnék bele rendesen az életükbe, képtelen lennék Irmust manipulálni, bátorítani vagy segíteni a félrelépéseiben. Nem beszélve arról, hogy ott, a világ végén, a semmi közepén, egy tizenhat holdas parkban nehezen találna magának hódolót, csupán vaddisznót meg mókusokat. Utóbbiak nem jelentenek válóokot. Most meg kell győznöm a főmérnököm, hogy az ötlet hamvában holt, neki, hangsúlyozva, neki, nem megfelelő.
– Nem tűnik rossz vételnek, és talán, ha készpénzzel, nem váltóval fizetné a főmérnök úr, még engednének is belőle – hangzik el a számból az okos felvezetés. Máskor is szívesen meghallgatta a véleményem egy-egy üzletről, nem tartotta nőies locsogásnak. – De…
– De? – kapja fel a fejét a főnököm.
– Valóban a világ végéről szeretne naponta bekocsizni a malomba? Vagy úgy gondolta, ha megházasodik, már nem dolgozik többet, hanem mindent Robira bíz?
A főnököm gyorsan megrázza a fejét. Talált.
– Esetleg maga itt marad hét közben a városi házban, és csak hétvégén látogatja meg a nagyságos asszonyt? – nézek rá sandán, de ártatlan szemekkel. Megrándul a teste, ismét a fejét rázza, most még hevesebben.
– Egyébként nem hiszem, hogy Irmuskát egy kastéllyal kellene lenyűgöznie. Szerintem már a városi palotában is elveszett lesz, nem egy bárókisasszony, csupán egy társalkodónő. Ami nem azt jelenti, hogy a bárónőnél rosszabb, csak, hogy már az itteni ház is másabb, mint amit megszokott, az sem lesz egyszerű vezetnie.
– Remélem, hogy számíthatok magácskára, Elza, ebben is, hogy felkarolja, és segít neki. Mit hogyan kedvelek, hol vásároljon, mit főzessen nekem.
– Hogyne, hiszen ez a munkám, nem? A titkárnője vagyok, minden kérésének eleget teszek – megnyomom a mindent, és csábosan megnyalom közben az ajkam, de nem néz rám, valahova a távolba bámul a főnököm, ábrándozik a szép házaséletről. Gyorsan kizökkentem.
– És Rozner ügyvéd úr sem ér rá most holmi ingatlanügyekkel vacakolni, el kell készítenie a házassági szerződést.
– Nem gondolja, hogy ez túlzás? Hogy megsértem vele Irmuskát? – néz végre rám ijedten.
– Nem, mivel én már az első találkozón közöltem, hogy ez a házasság feltétele. Elfogadta és tudomásul vette.
– De ezzel csak húzzuk az időt, inkább az esküvőre készülnénk!
Felemelem az asztalon heverő dossziét.
– Nagyon jól haladok, minden papírt beszereztem, lefoglaltam a Váry fogadót, a templomot, már csak a menüt és az ültetési rendet kell átbeszélnünk, de az még ráér, ha tudjuk, ki jön el és ki nem. Most a szerződés a legfontosabb, Rozner ügyvéd úr várja a részleket a főmérnök úrtól.
– Legyen, mi szokott ebben lenni? Ha egyáltalán Irmus hajlandó aláírni. Ha nem, akkor is elveszem, papír nélkül is – dörren rám Pőcze.
– Már megegyeztem Irmussal a részletekben.
Nem pontosan így történt. Közöltem a nővel, hogy csak akkor lesz esküvő, ha vita nélkül, vakon aláírja, amit az ügyvéd előkészít neki, ehhez a főmérnök ragaszkodik. Ez az a bizonyos béka, amit az esküvő előtt kell lenyelni. Az esküvő után majd mást, de az szerintem Irmuskát kevésbé zavarja.
– Szóval, ha gyerek nélkül válna el magától, akkor viheti a ruháit és ékszereit, amit kapott. Ha gyermek után, akkor kap egy lakást Pesten és gyerekenként, a gyermek nagykorúságáig ötszáz pengő évjáradékot.
– Ez nem igazán nagyvonalú.
– Úgysem válnak el, akkor pedig elég nagyvonalúan élhet magával a nagyságos asszony, boldogan, a szerződés meg majd a széfben porosodik csak. Tudja, Rozner szokta mondogatni, már bocsánat a nem szalonképes kifejezésért, hogy szerencsés esetben a szerződés csak budi papír – nyugtattam meg Pőczét.
– Rendben, igaza van, Elza. Okos asszony magácska, hiába, no, ezért tartom. Készíttesse el a házassági szerződést mielőbb Roznerrel.
Azért én az iratcsomag tetejére teszem majd az okmányt, hogy ne kelljen mindent áttúrni érte hamarosan, a szerencsétlen esetnél, mikor szükség lesz rá. Meg rám.
