Másodszülöttnek lenni soha nem könnyű. Pszichológiai könyvekben többször is olvastam már arról a jelenségről, hogy általában az elsőszülött az, aki jobban hasonlít a szülőkre, jobban be tudja teljesíteni a felé irányuló (kimondott vagy kimondatlan) elvárásokat. A másodszülött viszont felforgatóbb, tehát innovatívabb is: gyakran éppen azért megy teljesen új irányba, azért tűnik a felszínen kritikusabbnak, bátrabban felszólalónak, mert ha csak ugyanazt ismételné, amit az elsőszülött már megtett előtte, abban nem lenne semmi különös…
Persze, nyilván minden család más, és legalább annyi ellenpéldát is fel lehet hozni erre, mint amennyi példát. Mégis, ahogy ránézek Wynton Marsalisre, miközben zenél, olvasom az élettörténetét, a megnyilatkozásait, hallgatom a vele készült videóinterjúkat, valahogy az a benyomásom, hogy ő igazi prototípusa a “zenei másodszülöttségnek” – mind a felforgatás, mind a megújulás-megújítás tekintetében.
A Marsalis család neve ma már legenda. Az 1934-es születésű Ellis Marsalis Jr. tősgyökeres louisianai volt, akit jazz-zongoristaként és jazz-oktatóként, majd a nyolcvanas évektől paterfamiliasként ismerte meg a világ. Sajnos ő már nem zenélhet nekünk: egyike volt a koronavírus-járvány több millió áldozatának. Viszont hihetetlen örökséget hagyott maga után, hatása a jazz fejlődésére elvitathatatlan. Rengeteg tehetséget indított el az útján vagy befolyásolt közvetve, és (minket ugyebár ez érdekel leginkább) hat fia közül négyen kiváló jazz-zenészek lettek: Wyntonon kívül a bátyja, Branford, és két öccse, Delfeayo és Jason is.
“Apám nagyon fontos példakép számomra, annyira egy volt a zenével, amikor játszott. Szerettem a zenekara tagjait is. (…) Visszavágtak a szegregációnak, a zene számukra tényleg identitás volt, szellemiség, emberség. És nemcsak azért, mert a fehérek diszkrimináltak minket, mert akkor még a feketéket sem érdekelte, amit játszottak. Volt, aki szerint ez ördögi zene, mások szerint időpocsékolás. De ők dacoltak ezzel, és ez óriási hatással volt rám is. Édesanyám is tett róla, hogy zenét tanuljunk és rendszeresen gyakoroljunk.” (Wynton Marsalis)
A kis Wynton első trombitáját egy ismerős zenésztől, Al Hirttől kapta a hatodik születésnapjára, és amióta először belefújt, mindig csak jazzt akart játszani. Hamarosan kiderült, hogy ha tényleg koncertezni akar, muszáj kompromisszumot kötnie, így tizenkét évesen csatlakozott egy bandához, akik népszerű zenéket, funkot és hasonlókat játszottak, és minden hétvégén, gyakran hétköznapokon is velük dolgozott egészen tizenhat éves koráig. Ezután lassacskán visszatalált a jazzhez, amelyben szerepet játszottak azok a példaképek is, akiket (persze a szülein kívül) felfedezett magának. Thelonius Monk, Charlie Parker, Duke Ellington, sőt, még Miles Davis is, pedig őhozzá karrierje egyik legnagyobb botránya kapcsolódik.
Wynton Marsalis ugyanis soha nem finomkodott, amikor arról volt szó, hogy mit tart jó zenének és azt hogyan kell játszani. Ő kezdő zenész volt, aki épp csak elkezdett turnézni a saját új bandájával, Miles Davis pedig már befutott sztár, Marsalis mégis kiállt a véleményével, miszerint nem tetszik neki az a fúziós, elektronikus vonal, amerre Davis viszi a kortárs jazzt. Davis erre azt nyilatkozta, hogy neki meg az nem tetszik, hogy Marsalis a klasszikus zenéhez köti a jazzt (és tény, a Haydn, Hummel, Mozart című lemez 1983-ban Grammy-díjat is nyert), és nem improvizál eleget. A kapcsolatuk annyira elmérgesedett emiatt, hogy amikor a Vancouver Jazz Festival szervezői 1986-ban megpróbálták összeterelni a jazz különböző generációit a színpadra, Davis odakiáltott Marsalisnak: “Húzz a picsába a színpadról!”, és nem is volt hajlandó együtt zenélni vele.
Szimbolikus pillanat volt ez, jól példázza, hogy Wynton Marsalisnak a saját megingathatatlan művészi elképzelése fontosabb, mint egy idősebb zenész tisztelete és egy meglévő irányvonal kritikátlan átvétele. Azóta is ilyen attitűddel él és zenél: pár éve például amiatt keveredett botrányba, hogy egy interjúban azt mondta a rapre:
“károsabb az amerikai társadalomra és a rasszok közötti kapcsolatra, mint Robert E. Lee szobra”.
Becsületére legyen mondva, hogy miután rájött, milyen sokakat megbánthatott ezzel az odavetett megjegyzéssel, írt egy több oldalnyi írásnak megfeleltethető Facebook-posztot, amelyben ha nem is vonta vissza, de hosszabban is kifejtette, hogy miért gondolja ezt.
Márpedig ha Wynton Marsalis valamit gondol a társadalomról, arra oda kell figyelni, ugyanis nemcsak a zenében szerzett egyre nagyobb befolyást, hanem a közéletben is – valószínűleg pont azért, mert ugyanannyira tekinti politikai, társadalmi és emberi manifesztónak a művészetét, amennyire az apjától látta, legalábbis a fenti idézet tanúsága szerint. Ő volt az első jazz-zenész, aki zenei Pulitzer-díjat nyert. 1997 előtt a zsűri csakis klasszikus zenészeknek tartotta fenn ezt az elismerést, ám ekkor jött Marsalis és a Blood on the Fields című hatalmas oratóriuma. A zenész elvitte a díjat, és a köszönőbeszédében újra és újra megemlítette Duke Ellingtont mint megkerülhetetlen befolyást. Nem sokkal később a zsűri belátta a szűklátókörűségét, és posztumusz díjazta Ellingtont sok más jazz-zenész mellett.
De Marsalis másvalamiben is első volt: soha korábban nem nyert még valaki Grammy-díjat klasszikus zenével és jazzel ugyanabban az évben. (1983-ban ugyanis nemcsak a már említett Haydn-Hummel-Mozart lemezt, hanem a Think of One című jazz-albumát is díjazták.) 2001-ben Kofi Annan kinevezte az ENSZ Békenagykövetének, és bár a megbízatás csak három évig tartott, azóta is gyakran hívják beszélgetésekre, interjúkra. Wynton Marsalis pedig legalább annyit beszél a társadalmi problémákról, például az amerikai politikai rendszer anomáliáiról, a korrupcióról, kapzsiságról, és főleg arról a mentális teherről, önszabotázsról, amit a feketék még mindig cipelnek a rabszolgaság örökségeként és a máig tartó diszkrimináció eredményeként. Éppen ez a baja a rap világképével is, és talán éppen ezért áll ki ő maga ennyire karakánul az elvei mellett, tegye ezt akár egy nyilatkozattal, akár egy döbbenetes erejű trombitaszólóval.
Talán katolikus neveltetésű fiúként és ENSZ-békenagykövetként ő maga is elgondolkodott már azon a sokszor idézett és megvitatott mondaton: „nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert” (Mt 10: 34). És tény, vannak olyan igazságtalanságok a társadalomban, amelyek kapcsán nem elég birkatürelemmel félrenézni csak azért, mert a “béke” fenntartása momentán egyszerűbb. Wynton Marsalis tehát felszólal, ha kell, és a fontos kérdésekben megingathatatlan. Viszont arra is remek példa ő, hogy a fegyver átvitt értelemben véve tényleg bármi lehet. A kimondott szó is, sőt, még a hangszerből kicsalogatott hangok is.
