Hosszas fejtörés sem hozott eredményt abban a kérdésben, hogy mihez kellene kezdeni Tótfalusi István Sertések a Bakonyban című – letehetetlenül olvasmányos – könyvével. Regényével? (Grozdits Hahó kritikája)
Mi itt a probléma?
Adva van egy könyv, ami úgy veszi fel a harcot az „alternatív nyelvészetnek” nevezett elmebaj ellen, hogy közben – a jó ügy érdekében – mindent elkövet azért, hogy az olvasótábor szélesebb legyen, mint a nyelvészeti fejtegetések lapozgatóinak szűk köre. Az Olvasó saját, szomorúan töredékes ismereteihez kap olyan kiegészítést, amivel már önmaga is képes következtetéseket levonni, ha elétoppan egy lelkileg bőgatyás, sumér-turáni-szittya nyelv(v)ész, aki a maga lingvisztikai vallását kívánja tudományként terjeszteni.
Eddig minden rendben! Ráadásul, lévén szó akkurátus, szótárszerző emberről, a könyv végén olyan névmutató, tárgymutató, szószedet, kiejtési kisszótár, stb. található, aminek segítségével a regény elolvasása után bármikor visszatalál az Olvasó ahhoz a szövegrészhez, amelyik valamiért éppen fontossá akar válni… utólag. Hiszen az egyértelmű, hogy Tótfalusi István a könyvet nem egyszeri olvasásra szánta.
A könyv alcíme, önmeghatározása – már persze, ha ez lehetséges! – szerint „kalandos nyelvtörténet”, amit – és ezt az értelmezést támasztja alá a kötet nem nyelvészettel foglalkozó része – úgy kell érteni, hogy „regény”. Na, itt áll elő az előbb már sejtetett furcsaság: ha a kötetből – képzeletben – eltávolítjuk a nyelvtörténeti részt, akkor ijesztően sovány a maradék!
Szabad-e, lehet-e kritizálni emiatt a szerzőt? Szabad-e, lehet-e fegyvert adni az „ellentábor” kezébe? Szabad-e, lehet-e elhallgatni, hogy ez a nagyszerű könyv egy csapnivaló regény?
Nehéz, morfondírozásra okot adó kérdések ezek, még akkor is, ha a könyvet – nem regényként – minden elismerés megillet.
Szóval, olyan ez az egész, mintha Tótfalusi István elirigyelte volna Umberto Eco babérjait, finomabban fogalmazva, mintha követendőnek találta volna a híres olasz által mutatott utat: óriási tudományos felkészültségét megpróbálta „regényesíteni”, és olyan olvasókhoz eljuttatni, akik nem buknak a tudományos fejtegetésekre. Az út járható, de – mint azt a sertések bizonyítják – nem elég hozzá a nagy tudás.
A sovány, kis malac nem akar disznóvá kerekedni, mert gazdája nem képes regényíróvá (kiskondássá?) átlényegülni.
Kezdődik mindjárt a sokat ígérő címmel, aminek poénját – így hozza a szükség – a szerző már az első fejezetben lelövi, hogy aztán a könyv végén újra előrántsa. Lehetett/kellett volna izgalomban tartani az Olvasót!
Az első fejezet az alapozásé, a regény szereplői színre lépnek, s baráti társaságból – a bakonyi sertések hatására – „önképzőkörré” alakulnak. Ez eddig rendben is van, de aztán a második fejezetben Tótfalusi az olvasóra zúdít mindent, amit a társaság tagjairól tudni érdemes. Ezzel nagyjából „el is lövi a puskaport”. Másképp fogalmazva: ahelyett, hogy elkeverné az élesztőt, csak hagyja, hogy az csomóban maradjon, így az nem járja át, nem keleszti az egész masszát! Egy-egy élesztődarab (esemény) jut még ide-oda, de a lényegen nem tud változtatni. Az Olvasó halad, közben rettentően élvezi a nyelvészeti csillogást, és/de várja hogy – mint a régi Cherry Coke reklámban – „történjen már valami, különben megőrülök!” Persze, azért vannak apró, jelentéktelen, jelzésszerű eseménytöredékek, és a végére a főhős is összejön szíve választottjával, de… azért ez „így” mégsem akar igazán regénnyé lenni. Sajnos.
Mentegetőzésül:
Mindezekről – hangsúlyozva, hogy jó könyv ez a rossz regény! – azért kellett részletesen szólnom, mert a számtalan, ájultan lelkes kritikák ellenére sem gondolom, hogy a cél szentesíti az eszközt!
{jcomments on}