Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek, az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik […] és ezek gyermekeket szültek nekik…
…és ezek a félig-negyedig isteni gyermekek – a köznyelv szerint istik – nyaranta együtt homokoztak az ember-gyerekekkel – őket embinek csúfolták – a strandon, ahol jórészt csak nők és kicsinyeik múlatták az időt. A gyermekeket nemző istenfi-apukák idejük java részét az exkluzív kocsmában töltötték, ahol bőven folyt a sör, s volt, aki hálásan lenyalja a vesszőről csepegő nektárt is. Az emberi fajhoz tartozó apukák – kiknek csak a nők „selejtje” jutott – nem értek rá, hiszen Isten parancsa értelmében ők fáradtsággal szerezték táplálékukat életüknek minden napján.
Ahogy a hétköznapokban, az utcákon, tereken, piacokon, úgy itt a Biccs Bícsen is jól meg lehetett különböztetni az istianyákat az embiszülőktől. Az istianyák teltek voltak, magabiztosak, beszédük pattogó és fensőbbséges, viselkedésük kihívó, férjeik a jövőből hozták nekik azokat a falatnyi fürdőruhákat, melyeket naponta kellett cserélni, mert az asszonyi ölből sugárzó energia átégette, sőt – a szőrt lepörkölve – lángra is lobbantotta a könnyű kis textildarabokat, s akkor bizony tátongva énekelte hívogató dalát a mindent elnyelő húsvirág. Azok a nők, akikbe a szikárrá szikkadt emberek vetették magjukat, kisebbek voltak, göcsörtösek, hajlottak, egyszerűek, csendesek, alázatosak; bikinijüket elhullott állatok bőréből készítették este, pislákoló mécses mellett, amikor nyomorult emberük már hortyogva a szálkás deszkafal felé fordult. Az istianyák az éjszakai orgiákat pihenték ki a strandon, élvezték, ahogy hatalmas testüket, rengő csöcseiket, széttárt combjukat az alázatos Nap szolgálatkészen körülnyaldossa. Az emberanyák feladata az volt, hogy rendet tartsanak az együtt játszó istik és embik között a homokozóban. Az emberanyák többsége – miközben saját porontyát ok nélkül fegyelmezte, s az isteni kölyköket kötelességszerűen ajnározta – hálás volt azért, hogy ilyen kellemes helyen tölthette a forró nyári napokat; csak néhányan voltak, akiben felmerült, hogy ez nem lehet az igazságos Isten rendelkezése szerint. A titkos elégedetlenkedők közé tartozott a kis karikalábú-taknyosorrú Noé anyukája is, aki legalább olyan szép volt, mint a ribancok, csak volt benne valami furcsa, akkoriban ismeretlen szerv – a gerinc –, ami miatt tartottak tőle az Isten fiai, s átengedték a Lámech nevű embernek.
– Homokhajóm úszni fog! – motyogta maga elé a homokozó sarkában egyedül játszó Noé, s pillantásával anyját kereste. Aztán hirtelen lesunyta a fejét, mert megérezte, hogy két isti áll mögötte. Az istik – akik eleve ivaréretten születtek – mást értettek „játék” alatt, mint az infantilis embik. A lányisti a botból készült árboc fölé guggolt, lábait szétvetette, s gurgulázva nevetett azon, ahogy a bot belészalad, megáll benne, s úgy marad, mint egy szék harmadik lába. Az istifiú sem volt rest – Tiger Woodshoz méltó mozdulattal – meglengette bunkós végű nemzőszervét, és a lány alól kiütötte a bot kiálló végét. Nevetve hemperegtek mindketten, a homokhajó és benne a homokállat-sereglet semmivé foszlott. Noé sírva fakadt, anyjáért kiáltott, s a lányból sebtiben kirántott bottal püfölni kezdte a kacagva fetrengő istifiút.
Lámechné elkerekedett szemmel figyelt, a rettegéstől mozdulni sem tudott, lepergett szeme előtt egész eddigi nyomorúságos élete. Különösen élesek voltak azok a képek, melyeken azt látta, ahogy az Isten fiai szórakozásból, nemtörődömségből megalázzák őt és családját. A film annál a jelenetnél szakadt meg, amelyben a férjéből próbálnak anális orgazmust kicsikarni Isten hordába verődött fiai. Lámechnét már az sem zavarta, hogy az utolsó felvillanó jelenet még nem történt meg. Sikítva, visítva, őrjöngve indult fia megmentésére, s közben agyának egy hátsó zugában már gondolatok formálódtak, tudta, hogy ezen a napon örökre megváltozik a világ eddigi rendje.
A békés strand csatatérré változott, istik és embik egymást gyepálták, a vérrel kevert homok mintha önálló életre kelt volna, remegett, hullámzott, hömpölygött, s megunva a sok taposást az istik ellen fordult. Az ég beborult, s felhőkből véres víz szitált, villámok cikáztak, a dörgés elnyomta a csatazajt… Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény rossz útra tért.
… aztán kitisztult az ég, s a csatatéren csak ketten álltak lihegve a széttrancsírozott és megcsonkított tetemek fölött.
– Most már nyugodtan megépítheted azt a homokhajót – mondta lihegve Lámechné, és odébb rúgott egy hullát, miközben megsimogatta a kis Noé vértől síkos arcát.
