Decemberben jelent meg a Koinónia Kiadónál Cseh Katalin, erdélyi költő gyermekvers-kötete, Amit nem lehet megenni címmel, Bódi Kati illusztrációival. Gyönyörűek.
Hogyan talált meg téged ez a munka?
– Nem ismertem személyesen a szerzőt, a kiadóból kerestek meg a szöveggel. Csupán annyit tudtam róla, hogy Kolozsváron él, pedagógus, és látássérült gyerekekkel is foglalkozik. A svéd gyerekversekhez hasonló versek első olvasata után világos volt már, hogy ezekhez a letisztult, egyszerű gyerek-mondatokhoz nagyon puritán illusztrációt kell készítenem. Többedik olvasás után egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a különálló versekből nem csak egy tíz év körüli kamaszlány gondolatait ismerhetjük meg, hanem egy család szétesésének nem túl vidám története is kikerekedik. Mivel nekem nincsen saját gyerekem, nem tudtam máshová nyúlni, csak a saját emlékeimhez, a saját ilyen-korú gondolatvilágomhoz. Bár nekem, természetesen, más jellegű problémáim voltak harmincvalahány évvel ezelőtt, és szerencsére a családom szétesésével sem kellett szembenéznem, de a verseskötet „hősnőjének” vívódó-kereső lelki alkata nagyon közel áll hozzám, így nem volt nehéz beleélnem magam a helyzetébe.
– Miután megtaláltad a versekhez illő stílust, mennyi ideig tartott a munka? Volt olyan vers, ami nagyon megdolgoztatott, vagy ami hatására szinte rajzolta magát a kép?
– Egy ilyen kötetet soha nem úgy rajzol az illusztrátor – legalábbis én nem úgy rajzolok – hogy nekiülök és nap mint nap nyolctól négyig, az elejétől a végéig letudom az egyik képet a másik után. Volt olyan vers, ami nagyon megfogott, és szinte gondolkodás nélkül megjelent előttem a majdani illusztráció. Például A csalódásról című vers. Ehhez készült az első kép, ami gyakorlatilag változtatás nélkül került a könyv borítójára is. Gyakorlatilag nem csináltam mást, mint hogy pontosan megjelenítettem a versben leírt képet. Volt olyan szöveg is, amivel többet kellet gondolkodni, tovább alakult, de szépen lassan a „nem tudom”-jaim átalakultak „tudom”-okká, és minden formát öltött.
– Nem ez volt az első verseskötet, amit illusztráltál.
– Vörös István Fénylovasok című kötetét rajzoltam még a Noran Könyvesház felkérésére.
– Mi volt a legjelentősebb különbség a két munka között?
– Cseh Katalin versei sokkal személyesebbek. Vörös István lírai hőseposzában valódi történet is volt, furcsa lényekkel, de ott a költő pontosan elképzelte, sőt, le is írta a szereplőit. Tehát egy részről szabadabban szárnyalhatott volna a fantáziám, de ugyanakkor meg is volt kötve a kezem. Az egy kész világ volt, amit „csak” meg kellett jelenítenem, itt viszont elsősorban érzésekhez, gondolatokhoz kellett képi világot találnom. Itt elhagytam a puszta rajzolt formák világát, és különböző anyagokat – szöveteket, fóliákat, színes, nyomott mintás papírt – használtam fel kollázsként-montázsként az egyes képekhez.
– Mivel foglalkozik Bódi Kati, az illusztrátor, ha épp nem gyermekvers-kötetet illusztrál? Hiszen azt tudjuk, hogy akármennyire is hasít a gyermekkönyv-piac, csak viszonylag kevés művész engedheti meg magának, hogy csak gyermekirodalmi illusztrációkat rajzoljon.
– Viszonylag sok tankönyvet illusztrálok. Először nemzetiségi tankönyvekkel kezdtem, azután a Műszaki Kiadó olvasókönyv és alsós matematika tankönyvcsaládját rajzoltam. Mostanában elég érdekesen alakul a tankönyvkiadás, de ennek ellenére ezek a munkák jelenleg is folytatódni látszanak. Tavaly nyáron pedig előbb a református, majd az evangélikus egyháztól kerestek meg, hogy működjek közre a hittankönyv-családok létrehozásában. Ez, meg kell, hogy mondjam, elég nagy dilemmát jelentett.
– Annak ellenére, hogy hívő emberként valódi tapasztalatod is van a vallásos életről?
– Alapjában véve nem értek egyet azzal, hogy vallást és erkölcsöt kötelező tantárgyként az általános iskola intézményi keretein belül oktassák. Úgy gondolom, hogy ez alapjában véve személyes ügy, és nem tartom feltétlenül hatékonynak az intézményesített gyakorlatot. Egy gyerek nem attól lesz erkölcsös vagy hívő, hogy heti egy órában oktatják neki. Sokkal fontosabb a család példaadása. Persze egy jó pedagógus vagy egy jó tankönyv is segíthet jó irányba alakítani a gyerekek viselkedését vagy belső életét.
Ennek ellenére elvállaltam a felkérést, hiszen alapjában véve érdekelt a feladat, és a szükséges ismeretekkel is rendelkezem. A reformátusoknak a felsős, az evangélikusoknak az alsós könyvsorozatot rajzolom párhuzamosan.
– A református és az evangélikus egyház és vallás nem áll különösebben távol egymástól. Jelent koncepciózus különbséget a képi világban, hogy egy adott bibliai történetet, mondjuk, melyik tankönyvsorozatba rajzolod?
– Dehogy. A két egyház szemlélete tényleg nagyon hasonló. Legalább is nincs olyan markáns differencia, aminek képi szinten meg kellene jelennie egy kisgyermekek számára készülő könyvben. Természetesen vannak különbségek, a templombelső megjelenésében például, de ezek inkább technikai dolgok, nem „lényegi” kérdések. Inkább a korosztályi sajátosságokat kell figyelembe vennem, a kicsiknek színesebb, mesésebb rajzokat készítek, nagyobbaknál több szerepet kap a történelmi háttér realistább megmutatása és az elvontabb gondolkodás is.
– A tankönyv-illusztráció kevésbé elismert része az illusztrátori munkának.
– Ennek ellenére én szeretem, és nagyon fontosnak is tartom. Lehet, hogy egy mesekönyv-illusztráció nagyobb szakmai presztízs, de – akármilyen szomorú is ez – rengeteg olyan gyerek van, akinek a kizárólagos könyv-élménye a tankönyvekből származik, tehát az ő formálódó képi világát teljes mértékben ezek a könyvek befolyásolják. Fontos, hogy a tankönyvekben minőségi, esztétikus képekkel találkozzanak, olyanokkal, amik felkeltik az érdeklődésüket és motiválják őket. Verseskötetet nem vesznek minden gyereknek, de olvasni mindegyik tanul. Nem mindegy, hogy miből. És például az, hogy a másodikos olvasókönyvünkre Szép Könyv Díjat kaptunk, a pedagógusok pozitív visszajelzésein túl is komoly szakmai elismerés.
– Hogyan pozícionálod magadat a magyar illusztrátor-szakmán belül?
– Ez egy zárt, körülhatárolt szakma, ahová nagyon nehéz bekerülni. Rengeteg grafikus végez évről évre, méghozzá, tehetséges, kiváló szakemberek, és mivel a könyv-illusztráció szakmai értéke nagyon nagy, mindenki ezt szeretné csinálni. Nagyon sok tehetséges illusztrátor van, és nem gondolom, hogy a legeslegjobbak közé sorolhatnám magamat. Tudom, hogy mik a hiányosságaim és az erősségeim, de a kiadói bizalmat megnyerni hosszú folyamat. Fontos a kapcsolatépítés például – és ez nálam a gyengeségek között szerepel. Ennek ellenére egyre többet foglalkoztatnak.
– Annak ellenére, hogy nem tartod jónak magadat a kapcsolatépítésben, rendszeresen rajzolsz az Író Cimborák blogra is, és több rendezvényükön is részt veszel. Hogyan keveredtél közéjük?
– Ez egy többszörös „véletlen”: egy kiállításomon ismerkedtem meg Kozák Tibor képzőművésszel, vele azóta több QWERT-es megmozdulásban is részt vettünk. Így találkoztam Dávid Ádám alapító cimborával. Nagyon szeretek a Cimborákkal dolgozni, rengeteg féle szöveggel kerülhet kapcsolatba az ember, rövid, de sokszor különleges szövegekre kell alkotni valamit, így szinte mindegyik kihívás – még akkor is, ha nem tegnapelőttre kell elkészíteni a rajzot. Jó gyakorlat és kihívás ráhangolódni a különböző szerzők világára.
– Te egyébként is nagyon sokféle stílusban alkotsz.
– Ez például a másik nagy gyengeségem. De hát tervező grafikusnak tanultam, a legkülönfélébb feladatok megoldása nekem inspiráló kihívás, nem arról szól, hogy a saját ízlésvilágomat előtérbe tolva rányomjam minden munkára. Illetve lehet előnynek nevezni, hogy nem merevedtem bele egyféle vonalvezetésbe, technikába, de ugyanakkor az a negatív következménye is van, hogy nem vagyok magamra jellemző, egyből felismerhető. Nem vagyok első pillantásra beazonosítható.
A kiadók jobban szeretik, ha egy illusztrátor megbízatóan ugyanazt a rá jellemző képi világot hozza.
– Milyen további terveid vannak?
– Természetesen én is minél több szépirodalmat szeretnék illusztrálni. Jelenleg egy újabb verseskötet tűnik a következőnek, szintén a Koinóniásokkal. Szeretnék például egy igazi, sárkányos, királylányos, színes-szagos mesekönyvet is rajzolni. Az igazi álommunka az volna, ha a saját kedvemre alkotott képek megihletnének egy írót, és egymást kölcsönösen inspirálva születhetne egy (vagy több) szép és tartalmas könyv.
Mostanában jutottam el először oda, hogy nagyon komolyan meg kell gondolnom, hogy elvállaljak-e egy-egy munkát, főleg, ha rövid határidővel kellene dolgozni, mert az egyik feladat vonzza a következőt. Lassan beérnek az eddigi munkáim gyümölcsei is, szinte minden kiadó, legyen az szépirodalmi vagy tankönyvkiadó, akivel eddig dolgoztam, újabb munkákkal keres meg.
