Szerb Antal írja A világirodalom története című könyvében William Blake-ről:
„De itt-ott megüti az embert egy sor, egy részlet, amelyben oly csodálatos misztikus bölcsesség szólal meg, hogy megértjük, miért tiszteli annyira Blake-et az angol és az amerikai irodalmi elit, miért jelenik meg egyre újabb és újabb kiadásokban…”
Bár életében ekkora tiszteletnek még nem örvendett, se otthonában Londonban, se a világban, de az utókor már kellő csodálattal hódol, a több mint 260 éve született misztikus művésznek, William Blake-nek. Vajon melyik volt a legjobb mondata? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Különös alak volt William Blake
Nem véletlenül nevezték őt misztikusnak, hiszen festményeiből és verseiből különös erő áradt. Alkotói tevékenységének központi témája volt az ember és az Isten kapcsolata. A művészetnek amúgy is egyik örök témája a vallás, de ebben a kategóriában Blake kimagaslót alkotott. Tevékenységéből árad egyfajta személyes tapasztalás, valamifajta élő spiritualitás. Tagadhatatlanul bejárása volt a magasabb rendű szférákba. Műveinek energiái szinte isteni fuvallatként simítják arcunkat, és lobogtatják alig észrevehetően hajunkat. Miközben lényünk központjába, a szívünkbe hatol. Legjobb mondatát is egy ilyen alkotásban találtam meg.
Az ártatlanság dalai
Ez a verseskötet címe, amit 1789-ben írt, és aminek már a bevezetőben levő első két versszaka is gyönyörű. Gergely Ágnes fordításában így olvashatjuk:
„Völgy vadonján jártam én
Fújva könnyü énekem,
S egy kisgyermek szállt felém,
És kacagva szólt nekem:
„Bárányról fújj dalt, dudás!”
Fújtam boldogan neki.
„Újra, nem kell semmi más!”
Fújtam, s hulltak könnyei.”
Ebben a csodálatos, már-már égi kötetben találtam meg William Blake legjobb mondatát. A fenti sorokkal indul tehát a kötet, és már itt szóba kerülnek a könnyek. Többször is megjelennek majd a későbbiekben. A bevezető fenti sorok a kisgyermek örömkönnyeivel folytatódnak, és a kötet vége is a könnyekkel zárul. Ott találtam meg búcsúsorokban az író legjobb mondatát.
Könny és kín
Régi dilemmája az emberiségnek, hogyan hagyhat minket szenvedni az Isten. Miért? Hogyan? Miképp jelenhet meg a kín, a könny, és a szenvedés a Teremtésben? Hogyan lehet benne helye? Ez bizony régi dilemma. Thomas Mann szavaival úgy is mondhatnám, hogy mélységesen mély kérdések ezek. Az elmúlt évezredek bizony ki is termelték a válaszokat.
Könyvtárnyi teológiai mű magyarázza. Pszichológiai felismerések. Vallási rendeletek. Bölcsek tanai. Szentek példázatai. Guruk tanácsai. A művészet is megadja a maga módján a választ. William Blake is. Az övét a kötet legvégén az utolsó versben találtam meg, Tótfalusi István kiváló fordításában. A mű címe: A mások bánata.
Megrendítő sorok ezek a bánatról, az együttérzésről, vigaszról, emberről és Istenről. Ha már a verseskötet bevezetőjével indítottam, annak is az első két versszakával, akkor most jöjjön a kötet utolsó műve, A mások bánata, és annak is a búcsúzó két versszaka. Ebben a nyolc sorban lesz a költő legjobb és legszebb mondata. Hogy pontosan melyik az, találja meg az olvasó maga.
„S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.”
Bepárásodni látszik Szerb Antal szemüvege a halvány megvilágosítású íróasztal mögött. Összecsukja könyvét és kitekint az ablakon. Esti kémények füstöt eregetnek, amik aztán imaként hagyják el a földet, szállnak feljebb és feljebb, a madarakat is megelőzve a felhők fölé. Íróasztalok, szemüvegek, és könyvek régi lapjai tűnődnek Londonban, Budapesten, és egyéb helyeken csendesen.
