A triangulum misztikusan csengő-bongó hangja olybá tűnt kívülről, mintha a szentlélek megszállta volna a télikabátokat. (Podmaniczky Szilárd írása)
Zenei pályafutásomat egy árnyas óvodai fa alatt kezdtem. A hangszer, amit kezembe adtak – nagy felelősségről tanúskodott –, a triangulum volt. A dal elején egyet, a közepén kettőt, a végén pedig hármat kellett rácsapnom a fémpálcával. A képen jól látható, hogy a négy fiatalember közül három egyforma védőfelszerelésben adja elő a produkciót. A negyedik társunk azért nem viseli a fölszerelést, mert a próbán egy vad improvizációt követően leszaggatta magáról. A fémpálcával nem kívülről szólaltatta meg a hangszert, hanem a háromszög belsejében kalandozva csapkodta a keretet. És mivel a fémpálca nem tudott kiszabadulni a keretből, úgy fölgyorsult a kézmozgása, hogy a triangulum egyenletesen sípoló hangot adott; két százkilós dadus fogta le. Negyedik társunk sötét ruházata is jelzi, hogy mindőnk közül ő volt a fekete bárány, az ő számlájára írták azt is, ha stílushibát vétve, a dal közepén, azt híve, hogy már a végén vagyunk, hármat triangulumoztam. A triangulumot hazavihettem próbálni. A zenekarunk menedzsere elvárta tőlünk, hogy folyamatosan gyakoroljunk. Az volt az elvárása, hogy vak sötétben is el kell találnunk a háromszöget. Mivel éjjel nem maradhattam fönt, hogy éjfél tájban a szüleim fülébe csilingeljek, nappal a szekrény rejtekében próbáltam. A triangulum misztikusan csengő-bongó hangja olybá tűnt kívülről, mintha a szentlélek megszállta volna a télikabátokat. Micsoda csalódást okoztam szüleimnek, hogy ott is csak engem találtak egy aranyköcsöggel kuporgó angyalka helyett. De utóbb úgy tűnik, arányos tempójú bevezető volt ahhoz, hogy megszokják különcségemet. Amikor egyszer hazatérve a fárasztó napi munkából megláttak a konyhaablakban, már meg sem lepődtek azon, hogy a szanaszét repkedő csonthéjszilánkok elől menekülve búvárszemüvegben töröm a diót.
{jcomments on}
