Talán, gondoltam a pultnál, talán most összejön. Mióta próbálkozom már, és hányszor történt meg álmomban, mégsem képzeltem volna, hogy sikerülhet. Pedig csak önbizalom kérdése, ez a két nő is hogy zabálja minden szavamat, az egyik kézzel, a másik lábbal simogatja a combom, egyre feljebb és feljebb. Ráadásul az egyik országos bajnok úszó, mindig is szerettem az erős idomokat. A másik búvárkodik szabadidejében, az arca nem túl szép, de legalább hosszú ideig bírja levegő nélkül. Az sosem hátrány. Most kell higgadtnak maradnod, mondtam magamnak, megőrizni ezt a nyugodt, fölényes stílust, ugyanannyi önbizalmat osztogatva mindkét oldalra, mértékkel iddogálni csak, hogy gátlásaid is le tudd győzni, de azért a műszer se mondjon csődöt, mert komoly feladat elé állíthatják. Csak sikerüljön, akkor végleg te leszel az alfahím, legendákat fognak mesélni rólad, milyen tekintélyed lesz a kocsmában, uramisten, a sírig ingyen iszol. Most viszont résen kell lenni, idáig sokan eljutottak már, itt szokott beütni a kraft, mikor már karnyújtásnyi közelségbe került az álom.
Gyanúsan simán ment minden. Felajánlottam, hogy menjünk a szobámba, és egy pillanatig sem kérették magukat. Belém karoltak, elindultunk az emeletre. Az úszóbajnok tipegett, mint aki nem tudja rendesen nyitni a lábát, ez nem jó jel, gondoltam, de fecsegve megmagyarázta, hogy ő csak a vízben érzi igazán jól magát, a járás sosem ment neki annyira. A másik csak együgyűen bambult rám csúnyácska arcával, nyitogatta a száját, mintha mondani akarna valamit. Érdekelt is engem, hogy beszél-e, inkább hosszú, formás lábairól fantáziáltam, melyek fürgén vették vették a fokokat. A szobába érve persze rám tört a lámpaláz.
Ők egyből az ágyba ugrottak viháncolva, hívogattak engem is. Teljesen berezeltem, kirohantam a fürdőbe, a falba kapaszkodtam, forogni kezdett velem a világ. Mindenből kettő, gondoltam, bizonyos dolgokból négy, olyanokból, amik közül olykor egytől is elájulok… Pár percig hezitáltam, aztán elszántan fújtattam néhányat, mint egy bika, összeszedtem magam, visszamentem a hálóba.
Már meztelenek voltak mindketten, egymást csókolgatva várták, hogy közéjük bújjak. Kicsit megijedtem, mert az úszó lábainak helyén egy nyirkos, uszonyszerű képződmény vonaglott, a búvárlány álomcombjai felett pedig kopoltyúk tátogtak egy pikkelyes törzsön, de nem estem pánikba. Előhúztam a láncfűrészt az ágy alól, deréknál elvágtam mindkettőjüket, kicsit csiklandoz, sikította az úszó, szerintem jól esett neki, a másik csak tátogott, de láttam a szeme csillogásából, hogy élvezte ő is.
A két emberi fél sajnos sehogy sem passzolt össze, pedig sokáig illesztgettem őket, aztán egy idő után már mindegy is volt, mert kihűltek. Nem baj, gondoltam, sosem bírtam a vérszegény nőket. Aztán összevarrtam az uszonyt a pikkelyes törzzsel, gyönyörű harcsa lett belőlük. Olyan kétségbeesetten tátogott szegény, hogy másnap be is dobtam a Dunába. Nem volt szívem nézni, ahogy szenved.
A Toll a füledbe! pályázatunkon Varsányi Mihály írása különdíjat nyert a Morális szex kategóriában.
