(részlet egy készülő esszéregényből)
Egy modern utca modern házában töltöttem a szocializmus utolsó tizenkét esztendejét – akkoriban ugyanis modernnek tekintettek mindent, ami vasból és betonból készült. Az utca olyannyira új volt, hogy egy alig pár évvel korábban elhunyt miniszterről kapta a nevét. Ma természetesen másként szerepel a térképeken. Tizenkét évvel az odaköltözésünk és pár héttel az elköltözésünk után a kommunista miniszter neve eltűnt az utcatáblákról, a helyére Nagy Imre került, akit időnként előszeretettel szoktak ugyancsak kommunistaként aposztrofálni. (Különben ha nem tévedek, személyesen ismerték egymást.){jcomments on}
Bár utcáról beszéltem, annál jóval több volt: egyfelől a két oldalát elválasztó négysávos út okán (nem beszélve a parkolósávokról), másfelől a teljes hosszában végigsorakozó, modernnek tekintett, nem sokkal azelőtt fölhúzott betonépületek miatt sem lehetett simán csak utcának nevezni. Sőt, noha nem kanyarodott jobban más átlagos utaknál, mi több, nem is volt benne igazi kanyar, mégis „körút”-nak nevezték el. Mindkét oldalán vadonatúj házak sorakoztak: iskolák, boltok, takarékszövetkezeti fiók, bizományi áruház, kölcsönző (ahonnét takarítógépet, csecsemőmérleget, és egyéb olyan eszközöket lehetett bérelni, amiket az ember időnként használ, ám nem akkora gyakorisággal, hogy érdemes volna megvásárolni – amúgy legalábbis mifelénk nem is lehetett ilyesmiket kapni), továbbá egész lakótelepek, egy részén négy-, más részén nyolc-, többségében viszont tízemeletes panelházakkal. A lakótelepek jócskán túlnyúltak a körúton: lényegében az egész környék csupa-csupa ilyen betonépületből állt. Ez a tény olyannyira meghatározta korai életszemléletemet, hogy hosszú időn keresztül mélyen és őszintén sajnáltam azokat, akik velünk ellentétben nem modern panelban, hanem ódon, régies szabású és atmoszférájú téglaházakban kénytelenek lakni. Csupán néhány osztálytársam „kényszerült” effélébe, a többség mind a környékbeli (vagy éppen távolabbi) lakótelepeken élt, ám amikor ezeknél a „régi épületeseknél” jártam, és láttam a számomra elképesztő magasságban lévő mennyezetet, a vaskos falakat, a hatalmas ajtókat, a patinás kilincseket, és lépdeltem a csikorgó-recsegő parkettán, egyszerre éreztem sajnálatot irántuk, valamint örömet amiatt, hogy mi nem egy ilyen „ósdi helyen” lakunk.
A mi házunk a József Attila-lakótelephez tartozott. Ez a lakótelep (innét kapta a nevét) a József Attila utat kísérte végig annak egyik oldalán (ezen az úton is négy autósáv futott, továbbá egy helyütt élesen kanyarodott, mégis megmaradt „út”-nak „körút” helyett), az utolsó épület (a miénk) azonban már elérte a körutat, sőt, mivel a bejárata arra nyílott, eszerint kapott címet és házszámot. Ráadásul a mi házunk nem csak ebben különbözött a lakótelep többi épületétől, hanem abban is, hogy szerkezetét tekintve néhány ponton eltért tőlük. A József Attila-lakótelep javarészt négyzet alapú, hétemeletes épületekből állt. Kivéve a miénket, amely nyolcemeletes volt, ennek ellenére nem nyúlt magasabbra a többinél. Ez úgy volt lehetséges, hogy míg a többi ház magasföldszinttel indult, addig nálunk nem volt magasföldszint, a lakások az első emeleten kezdődtek, sőt, a földszint és az első emelet között körben, ugyancsak egyedi jelenségként egy széles párkány húzódott, ahonnét a házfelügyelő, akinek a lakása az első emeleten volt, az ablakon kimászva tudta eltakarítani az időről időre fölgyülemlő galambszart. Ezektől eltekintve a ház minden másban megegyezett a többivel – én azonban mindvégig (tizenkét éven át) különös büszkeséget éreztem amiatt, hogy a miénk nem hét-, hanem nyolcemeletes.
(…)
Mivel életem legkorábbi biztos emlékei ehhez a József Attila-lakótelephez tartozó, ugyanakkor a nem sokkal korábban elhunyt (kommunista) miniszterről elnevezett körúton álló házhoz, illetve annak környékéhez kötődnek, az ottani körülmények igen mély, máig élő benyomást tettek rám, hiszen ott-tartózkodásunk egybeesett világra eszmélésem éveivel. A környezet mindenben magán viselte a Kádár-kori Magyarország utolsó évtizedének jellegzetességeit, és az is szimbolikus erővel bír, hogy éppen akkor költöztünk el onnét, amikor az államszocializmus véget ért. Nagy Imre és társainak temetésének televíziós közvetítését még itt, a lakótelepen néztem, s már egy másik házban – történetesen egy régi építésűben, jó pár utcával arrébb – laktunk, amikor apám azzal jött haza, hogy meghalt Kádár János.
Az első lakók között érkeztünk, annak az ötödik emeleti lakásnak mi voltunk az első tulajdonosai. A szüleim határtalanul boldogak voltak: a két kis nyomorúságos garzon után végre egy tágas, fényes, modern lakás, három szobával – helyesebben a szabványos számozás szerint eggyel és két féllel –, teljes összkomforttal, egy dinamikusan fejlődő szocialista nagyváros új, fiatalos lakótelepén… Egyáltalán nem zavarta őket, miért is zavarta volna, akkoriban az még jottányit sem számított, hogy a környéken minden csupa panel és beton, az épületek és az utak egyforma szürkék, és hogy a háztól szemben, szinte karnyújtásnyira dübörgött az egész várost átszelő országos főút, amelynek forgalmát a körút és a József Attila út kereszteződésében rövid időre lámpa állította meg; ami azzal járt, hogy amikor az zöldre váltott, az addig pirosban veszteglő teherautók és kamionok induláskor úgy földübörögtek, hogy remegtek az ablakok. Életünk ott töltött tizenkét esztendejét végigkísérte az állandó, monoton motorzaj, persze meg lehet szokni, ám az orvosok szerint az ilyesmi lassú és kíméletlen gyilkosként telepszik rá az ember idegeire.
Éppen abban az esztendőben költöztünk a körútra, amikor a város születésének 900. évfordulóját ünnepelte. Később, az iskolában a lokálpatriotizmus szellemében tisztességesen a fejünkbe verték: városunk neve a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében bukkan föl először, onnét kell számolni azt a bizonyos kilencszáz évet. Erre az alkalomra emelték a közelünkben, a vasútállomás előtt a jubileumi emlékművet, egy jókora, vaskos oszlopot, amelynek egymásra épülő szintjeire a város történelmének fontos eseményeit vésték. Ott voltak rajta a tatárok, a törökök, a kurucok és a labancok, Damjanich tábornok vörössipkásai, de természetesen nem hiányozhattak róla Dózsa parasztjai sem, avagy a munkásmozgalom szimbolikus hősei 1919-ből és 1945-ből. Éveken, sőt évtizedeken keresztül nap mint nap láttam ezt az emlékművet, elmentem mellette, olykor kavicsokkal vagy hógolyóval dobáltam meg, bújócskáztam a környező bokrokban, játszottam a talapzata köré hintett apró, hófehér kövecskékkel, űrkutatásról, őslényekről és lányokról beszélgettem az osztálytársaimról a tövében lévő padokon és így tovább. A mi környékünkön ez a messziről látszó fehér oszlop volt a viszonyítási pont: ezt beszéltük meg találkozási pontnak, ehhez mértük, hogy ki merre lakik, a szerencsések e körül tudtak szívük választottjával izzadt tenyérrel sétálni, és ide zarándokoltak ki vasárnap délután a kisgyermekes családok, hogy örüljenek csemetéjük első lépéseinek.
Nem mindenki tudott azonban osztozni a szüleimnek a lakás megszerzése feletti boldogságában. Nagyanyám egyik bátyja a második világháború forgatagában előbb Ausztriába, onnét pedig az Egyesült Államokba keveredett ki. Akkor látogatott először haza, amikor beköltöztünk a körúti dobozházba. Anyámék mérhetetlen büszkeséggel mutatták neki a panellakást, a tapéta borította szobákat, a pévécéből készült padlót, a nagyszobai padlószőnyeget, a beépített szekrényeket az előszobában, a fautánzatból tákolt konyhaszekrényt, a külön-külön helyiségben lévő vécét és fürdőszobát, az ötödik emeleti panorámát, a játszóteret, a betoniskolát, ahová majd én járni fogok, egyszóval mindent, ami az ő szemükben azt bizonyította, hogy ez itten egy lendületesen fejlődő, modern, fiatalos, dinamikus környék. Sanyi bácsi viszont egyáltalán nem látszott lelkesnek. Összehúzott szemhéjakkal, gyanakodva nézte a szocialista házipar eme klasszikus példáját, aztán megkérdezte anyámtól, hogy mi is az ő foglalkozása.
– Gyerekorvos vagyok – válaszolta anyám némi értetlenséggel a hangjában, hiszen ezt már tudnia kellett a Sanyi bácsinak. Mint ahogy azt is megbeszélték az előbb, hogy azért költöztek ebbe a városba, mert az itteni kórházban kapott állást.
– A férjed pedig mérnök, ugye?
– Igen. Gépészmérnök. A megyei tanácson dolgozik.
– A megyei tanács, az micsoda?
Anyám egy pillanatra zavarba jött a helyes definíciót illetően, apám segítette ki:
– A megye közigazgatási hivatala.
– Megye? Úgy érted: vármegye?
– Régen vármegye volt, most már megyének hívják.
– Szóval – vonta le a konklúziót az amerikai nagybácsi –, ti mindketten tanult, diplomás emberek vagytok. Egyikőtök orvos, másikótok az irányításban vesz részt. S örültök ennek a betonerdőnek. Hát, szépen állunk…
Azt hiszem, anyámék is, nagyanyámék is megsértődtek kicsit. Vagy legalábbis nem értették, miről beszél Sanyi bácsi. Aki meg persze őket nem értette. Nem tudhatta, hogy mekkora ugrást és minőségi előrelépést jelent ez a háromszobás – vagyis egy plusz két fél szobás lakás az addigi garzonokhoz, no meg a pesti albérleti és kollégiumi szobákhoz képest. Itt nem kell szorongani, mindennek és mindenkinek lesz helye. Világos, modern, tágas. Ide már egy kistestvér is érkezhet. Közvetlen közelében iskola épül, arrébb óvodát és bölcsődét emlegetnek. Pár perc sétányira modern, jól fölszerelt boltok sorakoznak, nem beszélve a két évvel korábban átadott vasútállomásról, amit egy időben Közép-Európa legmodernebb pályaudvaraként emlegettek. A ház előtt buszmegálló, ahonnét anyám húsz perc alatt a megyei kórházba ér, a vasútállomásnál autóbusz-állomás, ahonnét apám beutazhat belvárosi munkahelyére.
A család végül megbékélt Sanyi bácsival, aki az elkövetkező években néhányszor hazalátogatott, és ahogy egyre közelebbről megismerkedett az itteni viszonyokkal, úgy egyre kevesebb csodálkoznivalót talált. Megszokta azt, amit korábban megszokhatatlannak hitt.
Igen: minden csupa-csupa beton volt. Ám szinte azonnal kísérletet tettek arra, hogy némi zöldet csempésszenek a szürkeségbe. Odaköltözésünk utáni egyik legkorábbi emlékem a háznak a József Attila útra néző oldala előtti park kialakításához kötődik. Ahogy abban az időben sok minden más, ez is úgynevezett társadalmi munkában történik. Ami annyit jelentett, hogy a környék családapái egy, a hivatali és az egyéb munkaidejükön kívüli időpontban elvégeztek egy olyan feladatot, melyre azt mondták – és minden bizonnyal így is volt –, hogy a közösség érdeke. Ennek megszervezése, az időpont kijelölése, és a hozzá hasonló dolgok messze nem demokratikus módon történtek: valaki, úgy sejtem, a házfelügyelő, vagy a lakásszövetkezet illetékese kijelentette, hogy szombat délelőtt a József Attila-park kialakítása lesz napirenden, várják a munkás kezeket. Még az is lehet, hogy kerekperec megmondták: nem csupán várják, egyenest elvárják az érintett, a parkhoz legközelebb lévő két panelház férfi lakóinak részvételét. Természetesen szükség esetén a hölgyek – pardon, a nők, mi több, az elvtársnők is találnak maguknak feladatot, úgy is, mint szendvics- és pogácsakészítés, italvásárlás- és felszolgálás, a munkában (rövid időre) megpihenő férjekkel való társalgás, vagy akár a lehullott ágak és levelek összegereblyézése is szóba jöhet. (Italvásárlás alatt szigorúan alkoholmentes italok beszerzése értendő. A szocialista Magyarország látta és mívelte az alkoholfogyasztást, ám egy kukkot sem volt hajlandó beszélni róla.)
A verdikten legföljebb azok csodálkozhatnak, akik azt gondolják, hogy az államszocializmus legalább a szavak szintjén emlegetett valamiféle demokráciát. Tévedés. A kommunizmus egyik alaptétele, hogy a demokrácia elavult polgári csökevény, amit (proletár)diktatúrával lehet és kell meghaladni.
Az első egy-két évben ezen az újonnan kialakított környéken bőven volt tennivaló, így aztán nem egyszer találkozhattam társadalmi munkával. Később, olvasmányaim során ütköztem bele a „kommunista szombat” kifejezésbe – azonban, legalábbis mifelénk, Kádár János regnálásának utolsó évtizedében már senki nem használta ezt. Úgy egyáltalán, a hétköznapok során, a mindennapi életben nem nagyon került szóba az, hogy itt most szocializmus épül, meg hogy kommunisták, és így tovább. Tudomásul vette mindenki, hogy miről szól a dolog, mik a keretek, és mennyire lehet ennek megfelelően mozogni, ám ezentúl nem emlékszem, hogy legalábbis az én környezetemben bárki is úgymond erősebben foglalkozott volna vele. Annak a kifejezésnek, hogy „kommunista szombat”, amúgy is szűk keresztmetszete van, a kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvet sokkal inkább kifejezi a „társadalmi munka”: ebbe ki-ki azt és annyit érthetett bele, amennyit szeretne, a lényeg, hogy meglegyen, elkészüljön, és nem utolsó sorban közösséget teremtsen. A szocialista Magyarország ugyanis valójában konzervatív társadalmi felépítmény volt a tekintetben, hogy közösségekben gondolkodott: amiként a konzervatív filozófia is abból a tételből indul ki, miszerint a közösség mindig előbbre való az egyénnél, és az érdekek közül a közösségét kell elsődlegesen figyelembe venni, csak utána az egyes emberekét, a szocializmus is igyekezett alattvalóit közösségekbe tömöríteni. Ennek számtalan formája volt az őrsöktől és a rajoktól kezdve a szocialista brigádokon és a pártalapszervezeteken keresztül a szülői munkaközösségig; a társadalmat átszőtték a közösségi hálózatok, azonban hogy ez mennyire csak látszat volt, az kiderült a rendszerváltás idején, amikor ezek egy csapásra megszűntek anélkül, hogy bárki, vagy legalábbis a többség a sajnálatát fejezte volna ki utánuk.
Egyszóval, társadalmi munka akkortájt bőséggel akadt mifelénk, a házunk előtt kialakítandó József Attila-park munkálataiba is ebben a szisztémában vágtak bele a környék férfijai. Köztük apám, aki ezen a szombat reggelen melegítőt öltött, lement a földszintre, megkapta a házfelügyelőtől az ásót, majd mint valami bevetésre váró alakulat, a többi férjjel közösen fölsorakoztak az akkor még jószerivel üres placcon, amelyből – legalábbis az én gyermeki ábrándjaim szerint – délutánra dúsan zöldellő, bújócskázásra és egyéb játékra kiválóan alkalmas buja park lesz.
Nem lett. Nem csak délutánra, később sem.
Akkorra már elhelyezték a parknak szánt háromszögletű terület egyik sarkában József Attila mellszobrát. A költő azonban – számomra máig érthetetlen módon – nem befelé, a park belseje felé fordult, hanem a tőle pár méterre dübörgő főút forgalmát nézte. Költészet-napi és egyéb koszorút tehát csak úgy lehetett a talapzathoz vinni, hogy a delegáció elgyalogolt a kitéglázott ösvényen a szoborig, a körülötte lévő keskeny betonon megkerülte azt, és miközben a háta mögött berregtek a buszok és a teherautók, elhelyezte a tisztelet jelét. Persze nyilván lehetett érvelni amellett is, hogy miért pont ekképpen lett elhelyezve József Attila: szemből, az út túloldaláról jól mutatott a költő a háta mögött a róla elnevezett parkkal és lakóteleppel, én viszont mind a mai napig praktikusabbnak és esztétikusabbnak gondolom azt a változatot, amikor nem a hatsávos utat nézné.
A helyszín tehát azon a szombat reggelen egyelőre csak József Attilából, néhány járdacsíkból, illetve a közöttük lévő füves területből állt. Apámékra várt a feladat, hogy a padok elhelyezésével, nem utolsó sorban pedig fák, cserjék és bokrok beültetésével valódi parkot formáljanak ebből a meglehetősen kietlen állapotból. Soha nem hallatszott ellenvetés a társadalmi munkákkal szemben: mind az abban közvetlenül részt vevő férfiak, mind a hátteret jelentő nők zokszó nélkül vették tudomásul, hogy ilyesmi van, kell és szükséges dolog. Bármennyire is azt mondtuk az előbb, hogy „látszólagos”, ha időnként egyfajta távolságtartó iróniával is, ám valamilyen szinten mégis mindenki tisztában volt azzal, hogy a szocializmus egyformán gondolkodó közösségek hálózataiból épül föl, és mivel immáron évtizedek óta a szocializmust építette az ország, természetes volt, hogy ennek megfelelően kell élni és cselekedni. Amikor a ház faliújságján megjelent a fölhívás a társadalmi munkáról, magától értetődő volt, hogy a család aznapra nem szervez más programot: apa lemegy dolgozni, anya pedig nem csak hogy hang, de a nehezményezés legkisebb jele vagy akár csak gondolata nélkül elfogadja, hogy ez a szombat, vagy talán ez az egész hétvége ennek lesz szentelve, családi életet majd máskor fogunk élni.
Ott sertepertéltem a fákat és bokrokat dugványozó férfiak közül. Apám is azon ügyködött, hogy pár vékony, csenevész valamit elhelyezzen a földben. Mások a padokat rakták a helyükre, söprögettek, gereblyéztek, területet rendeztek, olyan is volt, aki virágokat ültetett József Attila köré. Számomra mégis csalódást jelentett az egész. A park az én szememben délután is hasonlóképpen nézett ki, mint reggel, leszámítva azt, hogy elhelyeztek benne pár padot (azokat is egymás mellé, különösebb fantázia nélkül), valamint elszórtan hosszú botok álltak ki a fűből, amelyek végén gallyacskákat és levelecskéket himbált a kora tavaszi szél. Apám azt mondta, hogy ezek facsemeték, és egy-két éven belül ez egy árnyas, lombos liget lesz. Teltek az évek, ám a József Attila-park mégse lett olyan, amilyennek én elképzeltem. A fák nem lettek sem dúsak, sem nagyok (talán a benzingőzt nem szerették, vagy nem tudom), és mivel meglehetősen hézagosan álltak, az amúgy is gyér lombkoronájuk semmiféle árnyat nem képezett. Egészében véve abban a tizenkét évben, amíg a József Attila-lakótelepen laktunk, szomorú volt nap mint nap látni azt a jobb sorsra érdemes, továbbra is kietlen, folyton üres, parknak szánt területet, amelynek még a jószívű József Attila is hátat fordított.
(ELSŐ KÖZLÉS)
