A havonta megrendezett Könyvkóstoló irodalmi est legutóbb Esterházy Pétert látta vendégül. A tiszakécskei könyvtárban tartott beszélgetés után Böszörményi Gyula, az estek házigazdája készített interjút az íróval.
A havonta megrendezett Könyvkóstoló irodalmi est legutóbb Esterházy Pétert látta vendégül. A tiszakécskei könyvtárban tartott beszélgetés után Böszörményi Gyula, az estek házigazdája készített interjút az íróval.
Az író ír, az olvasó – szerencsés esetben – olvas. Szerinted fontos-e, hogy kettejük között a betűk, gondolatok virtualitásán kívül egyéb, közvetlenebb kapcsolat is legyen? Te hogy állsz az író-olvasó kapcsolattartással? Mennyi belőle a szükséges, az elég és a túl sok?
Elvileg elég kellene legyen a könyv. Én a könyvbe teszem minden udvariasságom. Az az igazi párbeszéd. Szeretem a fölolvasásokat is. Látom, van aki internetezik az olvasójával – én nem. Nem marad erre erőm, kedvem.
A legtöbb művedben közvetve vagy közvetlenül a családodról, családi emlékekről, anekdotákról, érzésekről, mindenfélékről írsz, s bár kibogozhatatlan, hogy ezek mikor fiktívek és mikor valóságosak, azért adja magát a kérdés: a család mit szólt, szól mindehhez?
Nagyvonalúak. A gyerekek egy időben tiltották, hogy interjúkban szóba hozzam őket. Ezt hatalmi szó döntötte el, így aztán befogtam pörös szám.
Szerinted van-e olyan „állat”, hogy magyar irodalmi élet, s ha van, manapság miféle természettel bír?
Hm. Ha, akkor irodalmi életek vannak. Bár nem is tudom… hogy akkor hol is van ennek a színhelye, hol van élve ez az élet. Én még régebbről hoztam egy kis távolságot, minthogy nem bölcsész voltam, hanem matematikus. De hát közben meg milyen távolság… Én inkább baráti társaságokat látok, vagy azokban vagyok benne. Kicsit távolabbról kéne ezt a kérdést nézni. Ha régen a kávéházakban zajlott az irodalmi élet, akkor azt hiszem, ma nem zajlik.
Sokszor mondják-írják: Esterházy posztmodern író. Számodra jelentett-e ez a „besorolás” valamit, egyáltalán rábólintasz-e?
Minthogy bizonyos tollakon a posztmodern a Gonosz maga, van eszembe rábólintani. Amúgy meg normálisan el lehetne tűnődni, mit jelent ez, és mennyire áll ez rám. Nyilván a posztmodernnek valami kelet-közép-európai vállfaja az enyém, vagyis nagyon befolyásolva a történelemtől. Lásd a Bevezetés június 16dikára vonatkozó utalásait, ami egyrészt az Ulysses napja, Bloomsday, másrészt Nagy Imre kivégzéséé.
Amúgy a besorolások nem sokat jelentenek nekem (konkrétan semmit). Egy regényíró úgyis mindig realistának gondolja magát. Más kérdés, hogy mit tekint valóságnak.
Ha azt mondom, jövő e közép-kelet- (egyre kevésbé) európai országban, akkor, ha lehunyod a szemed, mit látsz? Szerinted merre tartunk, mi várhat ránk az úton, amin mostanság zötykölődünk?
Nem vagyok jó jövő-látó. Most nem látok rejtett erőket, melyek majd repítik a hazámat.
1989-ben írtad: „Földet vissza nem veszek.” Azóta ezt a kijelentésedet kicsit áthangoltad az ÉS-ben (2011. ápr. 1.). Most mit gondolsz a dologról?
A második az első paródiája volt, hogy ha itt elmerül az ország az amnézia segítségével valami őskonzervatív múltba, akkor számítson a grófok visszajövetelével is, és igyekeznék azon lenni, hogy abban ne legyen köszönet. Az első abból az örömből íródott, hogy respublika vagyunk, a másik abból a csalódásból, hogy nem látszunk tudni, mi az.
Íróként mit tartasz manapság a legfontosabb dolgodnak, feladatodnak?
Részint ugyanazt mint mindig: dolgozni, részint épp az, amiről kérdezgetsz: kitudni, hol is élek, mi ez, hogy ismételjem magam: milyen is az országom valóságos arca.
FOTÓ: Könyvkóstoló
{jcomments on}
