Merényi Ágnes közel egy évtizeden át vezette a (több szempontból is) legnagyobb magyar gyermek és ifjúsági könyvkiadó, a Móra szerkesztőségét. Sokakat legalábbis meglepett döntésével: március végén megválik a kiadótól, és a Carthaphilus kiadóban folytatja tovább a munkát.
– Egy évtized elteltével gyakorlatilag a legjobb munkahelyről is tovább kell lépni. Imádtam a Mórában dolgozni, remek csapat volt előttem is, és velem egy időben is, de egyre inkább éreztem, hogy szeretnék visszatalálni a felnőttirodalomba. Így amikor kaptam egy ajánlatot, nem tudtam visszautasítani.
– Gyakorlatilag a magyar gyerekkönyvkiadás egyik központjában dolgoztál, ebben a hőskornak is nevezhető évtizedben. Hogyan látod: mi változott az ezredforduló óta? Milyen trendek alakultak, milyen irányba tart a magyar gyerekirodalom és gyerekkönyv-piac, már ha tart egyáltalán, és ha igen, jónak tartod-e ezt az irányt?
– Az elmúlt évtizedet nem látom klasszikus hőskornak (ez majd ötven év múlva nyer megállapítást), de az már most is világos, hogy ez olyan időszak, amikor „trendi” lett gyerekkönyvet írni és kiadni. Gyerekkönyvet ír Varró Dani és az abszolút „felnőtt irodalmi” tevékenységéről nevezetes Tóth Krisztina, Darvasi László vagy Szabó T. Anna például. Az 1990-es évek nem csak politikai-gazdasági, hanem kulturális térelválasztóként is értelmezhetők. Előtte sokkal zártabb, sokkal inkább szövegközpontú volt a gyerekkönyvkiadás, nem volt lehetőség figyelemmel kísérni a külföldi kiadványokat, tehát nagyjából abból főztünk, amink itthon volt. Nagy szerephez jutottak a markáns szerkesztő-egyéniségek, akik tulajdonképpen kitaláltak és felépítettek néhány – természetesen eleve nagyszerű és tehetséges – gyerekírót. 1990 után gyakorlatilag kinyílt a világ, ezrével, tízezrével ömlöttek, áramlottak be azok a kiadványok, amikhez azelőtt nem lehetett hozzájutni.
Néhány éven keresztül nyakló nélkül minden megjelent, színes, szagos, csilingelős, gyerekkönyvnek látszó tárgyak árasztották el a boltokat.
Tartják magukat szívósan a mai napig, de mostanra legalább kialakult egy kiadói önfegyelem, miszerint nem kell mindent azonnal megjelentetni, csak azért, mert valahol sikeres volt. Emellett ahogy egyre nagyobb teret nyer a vizuális kultúra, úgy lett egyre hangsúlyosabb a könyvkiadásban is a vizualitás. Ma már nem számít „forradalminak”, ha megjelenik egy képeskönyv vagy ahogy nagyképűbben nevezzük, picture book, ahol a kép és a szöveg egyformán hangsúlyos. Átrendeződött az életkor szerinti célcsoportok jelentősége is. Korábban is kerültek piacra leporellók, mondókás könyvek, de mára a nullától hat éveseknek szóló irodalom legalább akkora – ha nem nagyobb – piaci részesedéssel bír, mint a hat éven felülieké. Ebben persze benne van a családok anyagi lehetőségeinek szűkülése is: egy kisgyereknek még mindig sokkal könnyebben megvesznek bármit – könyvet is. Ezzel szemben az úgynevezett ifjúsági regényre sokkal kevesebbet áldoznak. Nem csak a szülők: régebben kultúrpolitikai szándék, tendencia volt, hogy a kamaszok megfelelő, igényes irodalomhoz jussanak. Amióta a szabadpiaci elv érvényesül, ez a korosztály, ha nincs is elhanyagolva, de erősen megszenvedi a kisgyerekkönyvek dominanciáját. Hozzá tartozik persze az is, hogy a mai tizenévesek sokkal önállóbban alakítják és élik a szabadidejüket, mint akár a tíz évvel ezelőttiek.
– Nem tűnik úgy, mintha épp ez a trend változóban lenne? Az utóbbi egy-két évben nem lassult a kisgyerekkönyvek piacának növekedése, és nincs egyre nagyobb figyelem, legalábbis kiadói oldalról, az ifjúságinak nevezhető irodalmon?
– De, erős kiadói szándék, hogy legyen. Az olvasóvá nevelés folyamatába beletartozik az is, hogy az igényes lapozóhoz, képeskönyvhöz, meseregényekhez szokott gyerek minőségi és korszerű ifjúsági könyvet vehessen a kezébe.
Még egyszer, erős a kiadói, sőt a szerzői szándék, de sajnos ez kereskedelmileg egyelőre még nem visszaigazolt.
Azért említsünk pár példát: ide tartoznak a Móra Tabu sorozata, benne Pacskovszky Zsolt Szabadesés című regénye, de ugyanígy Tasnádi István A kőmajmok háza, vagy a dán Janne Teller Semmi című könyvei.
– Az, hogy a kamaszok úgynevezett „problémaközpontú” könyveket olvassanak, nem egy felnőttek felől megjelenő igény vagy elvárás? Tapasztalataim szerint az olvasó fiatalok is szívesebben vesznek kezükbe történet-központú műveket.
– A kettő nem feltétlenül mond egymásnak ellent. De ez nem gyerekirodalmi kérdés, hanem a művészet egyik alapdilemmája. Mi a fontosabb, a valóságot akár felerősítve az olvasó arcába tolni vagy egy idealizált álomvilágot varázsolni köré? Ez kiadótól, életkortól és műfajtól teljesen független feladat.
– Egy akkora kiadó, mint a Móra, amely hatvan éves múltjával és tapasztalatával most, hogy az Egmont kivonul a magyar piacról, újra vezető lesz, tud-e együtt változni a trendekkel, tud-e gyorsan reagálni például az olvasási szokások változására?
– Egy nagy kiadóban is emberek dolgoznak, és ha egy érzékeny szerkesztő vagy művészeti vezető felismer akár egy szerzőben, akár egy tendenciában valamilyen lehetőséget, természetesen reagál rá. E tekintetben egyébként lassabban működünk, mint egy kis kiadó, és ez a hátrány az igényességből származik. A Móránál például alap, hogy a szöveg rendben legyen. Lektorokkal, ismeretterjesztő könyvek esetében szakértőkkel dolgozunk.
– Szóba kerültek külföldről beáramló könyvek. Ha a varázslatos „külföld” szó alatt nem Kazahsztánt értjük, mennyire tart vagy nem tart lépést a magyar könyvkiadás a külhoni trendekkel?
– Elképesztő lemaradásról talán nem beszélnék, de nyilván csak követni tudjuk a nyugati változásokat. Ez is több dolognak köszönhető, például annak az angolszász kultúrdominanciának, amely manapság minden területen érzékelhető. Vannak persze kivételek, mostanában nagyon kedvelt a skandináv krimikkel párhuzamosan az ifjúsági irodalom (a már említett Teller, Nesbø, Mauri Kunnas) de ez a lényegen nem változtat. A másik lényeges ok a hazai olvasók ízlésének és vizuális kultúrájának masszív konzervativizmusa. Ha körülnézek például a bolognai Gyerekkönyvvásár olasz vagy francia standjain, olyan illusztrációkat találok, amelyek nekem személy szerint például nagyon tetszenek, de a magyar olvasóközönség akkor se fogadja el őket, ha a kiadó fejre áll.
– Időnként felmerül szakmai fórumokon, hogy ezt a konzervativizmust az olvasók nevelésével oldani lehetne.
– Rossz íze van ebben a kontextusban a „nevelés” szónak. Kimondottan kádári, tankönyves allúziói vannak, de közben azt látjuk, hogy a gyakorlatban mégis ez valósul meg. Tizenöt évvel ezelőtt például Rofusz Kinga vagy Molnár Jacqueline illusztrációi eladhatatlanok lettek volna, most viszont elképesztően sikeresek. Természetesen ma sem tömegigényt elégítenek ki, de már nem számítanak radikális vizuális újítónak. Ez gyakorlatilag nem más, mint a szemek trenírozása: a kifejezési módokat, a vizuális kódokat ugyanúgy lehet és kell tanulni, mint az írott szöveg értelmezését. Lehet és kell szoktatni a vásárlókat a progresszív illusztrációkhoz. Erre jó példa Lakatos István borítója az új Bambi-kiadáshoz. A címlapon látható őzfej egyszerre olyan, mint egy ősi maszk vagy egy Rorschach-teszt ábrája, szokatlan, meghökkentő és innovatív. A szerkesztőség tagjait is megosztotta, de közben tudtuk, hogy ezt a klasszikust el lehet majd adni az új borítóval is. A Bambinak olyan mély a beágyazottsága, hogy körülbelül mindegy, milyen fedéllel jelenik meg, akár én is rajzolhattam volna.
– Egy ismeretlen, vagy kevésbé ismert szerzőnél viszont nagyon fontos a könyv külső megjelenése.
– Igen. Pár évvel ezelőtt kiadtuk Mikó Csaba Tükörváros titka című könyvét, amelynek borítóját az a Futaki Attila készítette, aki egyik rangos nemzetközi elismerését a másik után zsebeli be. De a hazai közönség egyszerűen nem tudta befogadni. Természetesen itthon is van egy olyan réteg, aki szó szerint vevő az ő képi világára, de a magyar piac túl kicsi ahhoz, hogy ez a szűk vásárlóréteg gazdaságilag sikeressé tegyen egy könyvet. Ráadásul nincs túl sok fórum sem, ahol a vásárlók találkozhatnának ezekkel a könyvekkel: kevés a független, alternatív könyvesbolt, azok is inkább a nagyobb városokban vannak. Pedig a példa azt mutatja, hogy mondjuk egy vidéki író-olvasó találkozó után a legeldugottabb helyeken is lenne kereslet a kortárs irodalomra.
– Egy akkora kiadónak, mint a Móra, van-e hatása a közízlés alakulására? Tudja–e befolyásolni a piacot, népszerűsíteni a minőségi gyerekirodalmat a kommersszel szemben?
– Már rég nincs olyan monopolhelyzetben egyetlen kiadó sem, hogy ilyen „nevelési szituációról” beszélhetnénk. Azonban az iskolákban tanított kötelező és ajánlott könyvek kiadása, e művek körének bővítése lehet ilyen hatással. A másik fontos eszközünk az életművek gondozása és markáns megjelenítése. Úgy is orientáljuk az olvasóközönséget, hogy valamit kiadunk, valami mást meg épphogy nem adunk ki. De egy kiadó alapjában véve gazdasági társaság. Fenn kell tartania magát, bevételt, sőt nyereséget kell termelnie többek között ahhoz, hogy az igényesebb kiadványokat finanszírozni tudja. Ehhez jól jönnek a matricás könyvek, hercegnős lapozók, színezők, foglalkoztató füzetek. Az ember szerkesztőként nem arra vágyik, hogy ezekkel formálja a közízlést, de ezeknek a kiadványoknak nem is ez a szerepük. A nagy tömegű eladás a klasszikus kiadói címállományból és ezekből származik, jelenleg a forgalom igen kis hányadát adják az igazán újító kortárs szépirodalmi művek.
