„Kedves doktor úr, ne tessék engem kiengedni mostanában a rácsok mögül!” – [NógiMesék – Nógrádi Gábor meséje]
Vasárnap Emike világgá ment.
– A szobádban maradsz, és sült krumplit kapsz ebédre! – kiabáltam kicsi lányomra, amikor észrevettem, hogy a reggeli tej maradékát titokban kiönti a mosogatóba.
– Utálom a tejet!
– Tegnap még nem utáltad.
– De ma utálom – mondta Emike. – Narancslét akarok inni.
– Szó sem lehet róla! Aki kiönti a tejet, az semmit se kap, nemhogy narancslét. Az afrikai gyerekek éheznek, miközben te kiöntöd a tejet!
– Éheznek? – villantotta rám tengerkék szemét a kislányom. – Akkor küldjük el nekik a tejemet, és minden oké lesz. Ők nem éheznek, mi jók leszünk, nekem pedig nem kell tejet inni. Bingó!
– Mars be a szobádba! – vicsorogtam. – Mars be!
Emike felszegte a fejét.
– Nem kell kétszer mondanod!
– Nem is mondom kétszer!
– De kétszer mondtad!
– Mars be!! – üvöltöttem, és a homlokomon kidagadtak az erek.
– Most már háromszor – mondta Emike, és megrántotta a vállát, mint akinek megint igaza van, de mindegy.
– Emike! – hörögtem. – Egyszer meg fogok őrülni tőled!
– Nyugi, Apa! – mondta kicsi lányom hűvösen. – Már nem fogsz megőrülni! – És bevonult a birodalmába.
Hát én ezt agyonütöm! – gondoltam, és remegve befaltam két szendvicset, hogy megnyugodjak.
„Tisztelt bíróság! Önök nem tudják, milyen tébolyító, amikor egy ötéves kislány milánói makarónit csinál az ember idegeiből! Önök már három és fél éves korában agyonütötték volna, amikor a kisöccsét kitette az esőre, hogy nőjön!”
Te jó ég! Agyon akarom ütni a kislányomat? Lehet, hogy tényleg megőrültem?
Kiöntötte a tejet, az csúnya dolog. De ezért elzavarni az asztaltól, és sült krumplit adni ebédre, meg bekergetni a szobájába talán túlzás.
– Emike! – kiáltom a csukott ajtó felé. – Gyere ki! Beszéljük meg!
Semmi válasz.
Benyitok a szobájába.
Üres. Az ablak nyitva. A kis sárga táskája, amit mindenhova magával cipel, nincs a széken.
Az asztalon papír, rajta ákombákom betűkkel: VILÁGBA METEM! NE KRES!
Megőrülök!
Ki volt az az agyament elmebeteg, aki ezt a gyereket megtanította írni iskola előtt?
Ja, persze: én! Gratulálok!
Kirohanok az utcára.
Emikétől kitelik, hogy felszáll az első buszra, és holnap Londonból hív a Scotland Yard, hogy megtalálták a királynő ágya alatt.
A kerítés mellett Sebő szomszéd áll, és a kétszáz dioptriás szemüvegével próbál felismerni.
– Nem látta Emikét, szomszéd? – kiáltok rá.
– De láttam! – bólint Sebő szomszéd.
– Merre ment?
– Hát haza!
– Haza? Mikor látta?
– Tegnapelőtt. Miért? Nem érkezett meg?
Most már tuti bekattanok. Ezek összeesküdtek ellenem.
Rohanok a sarok felé, mert látok a földön valami sárgát.
Emike táskája hever a postaláda alatt!
Nem értem.
Sose válik meg a táskájától.
Úristen!
Elrabolták!
Igen! Elrabolták, és a táskáját ide dobták a postaláda alá, a földre.
– Emike! – üvöltök teli torokból. – Emike! – És folynak az arcomon a könnyek. – Hol vagy? Hol vagy, kicsi lányom? Úristen! Elrabolták! Elvitték! Emike!
A szomszédok, a járókelők két perc alatt odaszaladnak. Rémüldöznek, hitetlenkednek, vigasztalnak. Már ötödjére mesélem, hogyan rabolhatták el kicsi lányomat, amikor meghallom a hangját.
– Most mit műsorozol, apa, már megint? Itt vagyok.
Kislányom a felnőttek gyűrűjében áll, és fagylaltot nyalogat.
– Emike! – sikoltok. – Az isten áldjon meg! Hol voltál?
– Szemben a fagyisnál. Gondoltam, még eszem egy csokisat meg egy epreset, mielőtt világgá megyek. Miért?
– Hogy kerül a táskád a postaláda alá?
– Hogyhogy hogy? Csak nem képzeled, hogy cipelem a világ végéig? Idetettem, hogy hozza utánam a postás.
„Kedves doktor úr, ne tessék engem kiengedni mostanában a rácsok mögül, és tessék megmondani Emikének, hogy látogatási idő évente egyszer van, február harmincadikán délután öttől fél hatig.”
– – – – – – –
A LIBRARIUS SZERKESZTŐSÉGE EZÚTON IS NAGY SZERETETTEL KÖSZÖNTI A SZERZŐT, AKI A NAPOKBAN ÜNNEPELTE SZÜLETÉSNAPJÁT!
{jcomments on}
