Tizedik alkalommal adta át a Cédrus Művészeti Alapítvány a műfordítói teljesítményt elismerő Napút Hetedhét-díjat. Az idei kitüntetett: Vörös István. A díszes oklevél szövegét Sóváradi Valéria kalligrafálta merített papírra. Vörös István jutalomportréját Szkok Iván több menetben ezután festi meg.
Laudációt Mészáros Andor mondott.
Vörös István költő, író, kezdhetnénk szépen bele a felsorolásba, de gyorsan rá is eszmélnénk, hogy a köszöntők e szokásos felsorolását István esetében alig tudnánk abbahagyni, prózaíró, drámaíró, színházszervező, kritikus, esszéista… Ám most a legfontosabb, hiszen ez a díj is ezért járt ki neki: műfordító, mégpedig a cseh költészet fordítója. Műfordító, de ezzel szorosan egybekapcsolódva művelődés- és irodalomközvetítő is, egyetemi oktató, bohemista.
Vörös István irodalomközvetítő, olyan irodalomtudós, sőt a legszélesebb értelemben vett kulturológia olyan művelője, aki – ezt megfigyeltem! – abban leli legnagyobb örömét, ha gondolatait, irodalmi tapasztalását tanítványok, barátok, a szélesebb közönség lelkes körével közvetlenül is megoszthatja.
Leginkább az egyetemen, a cseh tanszéken töltött évek után most éppen esztétikát, írástudományt hallgató diákjaival. Persze, a hallgatóknak azért nincs mindig könnyű dolguk, nem kapnak kész megoldásokat, csak lelkes segítséget, például olvasnivalót. Annak idején, mikor a vizsgákon elcsodálkoztam közös hallgatóink néha meglepően széles olvasottságán, a leggyakoribb válaszok ezek voltak: „ezt a könyvet még Vörös órájára kellett olvasni”, sőt: „ezt a verset Vörösnek kellett megtanulni”.
A tőle kapott olvasmányok pedig sokszor a cseh irodalomból származtak, persze ez kicsit magától értetődő is, hiszen közös diákjaink is az egykori pázmányos cseh szakon voltak. Mert Vörös István, mint már említettem, bohemista is. Magyarországon pedig elkötelezett bohemistából kevés van, az is általában véletlenül terem. Vörös István is valahogy így lett a bohemisztika magyarországi művelője. A magyar bölcsész bekukkant a cseh világba, belekóstol a cseh nyelvbe, a csehségbe, pozitív értelemben „becsehel”, és ezután már szinte visszavonhatatlanul a kiismerhetetlen „svejki lélek” magyarhoni közvetítője lesz. Vörös István, eltés cseh szakosság és prágai tanulóévek után, bohemistaként, tudatosan a cseh irodalom, mindenekelőtt a cseh költészet egyik legelhivatottabb magyarországi közvetítőjévé vált. Fordításait, az ezekhez kapcsolódó antológiákat, tanulmányait hosszan sorolhatnánk, de a lényeg: a kortárs cseh költészet magyarországi megismertetése Vörös István nevéhez köthető, leginkább Vladimír Holané, akinek egyik legeredetibb külföldi fordítója éppen ő lett. Ezt a cseh bohemisztika is jól tudja, hiszen – a József Attila-díj, a vilenicai írótalálkozó díja és számos más elismerés mellett – István elnyerte a cseh irodalom idegen nyelven történő népszerűsítéséért járó Premia Bohemica díjat is, amivel kevesen dicsekedhetnek. Tehát, hogy egyik közösen szerkesztett tanulmánykötetünk címére és alcímére utaljak: a fordítás művészet, és Vörös István művészete útkeresés a kultúrák között, a magyar és a cseh kultúra közötti olyan utat jelöl ki, amelyet – segítségével – immár sokan járhatnak és járnak is be.
Szokták mondani, minden díj értékét meghatározza, kiknek, milyen értékeket képviselő alkotóknak ítélik oda. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy e díj értékét is növeli Vörös István kitüntetése.
Mészáros Andor
