Vidám, osztálykirándulós, „turista vagyok Budapesten” hangulatban telt a New York Kávéház újranyitása. Ez nem az első ilyen alkalom volt, hiszen az 1894-ben megnyitott kultikus kávéház újranyitásakor – irodalmi életének felvirágzásakor az 1900-as évek elején – a törzsvendég, Molnár Ferenc író, barátaival a Dunába dobta a New York kulcsait, hogy az sose zárhasson be.
Bezárt ugyan, de most újranyitott. És most is pont úgy történt, a kulcs a Dunába pottyant, a különbség talán csak annyi, hogy hop-on hop-off busszal, cigányzenekarral a tetőn mentünk a Lánchídhoz a Dunapartra, ahol közben egy drón is figyelte az eseményeket és az üdvrivalgást… A New York több mint egy évszázados történetéről a művészeti vezetőt, Juhász Annát kérdeztük.
Amikor először beléptem a New York Kávéházba, annak már sok-sok éve, még a felújítás előtt volt – azonnal megcsapott a hely szellemisége. Elképzeltem, micsoda irodalmi-társasági élet lehetett itt anno. Mesélj nekünk erről, Anna!
Próbálom felidézni, hogy amikor én először beléptem, az mikor volt, de nagyon pici voltam, az biztos. Az eredeti állapot szerint a New York Palotában itt egy gangos udvar állt, ami most a szálloda aulája. A ház a kezdetektől tele volt alkotással, szerkesztőségekkel, írókkal. Az első emlékeimben picik vagyunk a nővéremmel, apukám az Új Írás című művészeti-irodalmi lapot szerkesztette itt a házban, és nagyon szerettünk bejárni a munkahelyére. Szaladgáltunk a folyosók között, itt az emeleten épp egy ebédlő állt. Apukám mindenttudó, figyelmes titkárnője Kéri Piroska volt, aki sokat játszott velünk (a megnyitó napján, 29-én elhunyt Kéri Piroska – a szerk.). Piroska lábára imádtunk felmászni, főleg akkor, amikor leveleket gépelt. De itt dolgozott Száraz M. György író, Szepesi Attila és még rengetegen. Nagyon meghatározó élmény volt ez gyerekkorunkban. Az ember szeret egy picit nosztalgiázni, de emlékszem arra, amikor elhatároztam, hogy egy ilyen helyen szeretnék majd egyszer dolgozni. Ahogy nőttem, meg ugye magyar szakos lettem, tanultam is sokat a kávéház életéről.
A New York 1894. október 23-án nyílt meg. Ez olyan időszak a város történetében, amikor épült Budapest, ez a korszak nem csak nekem, de sokunknak kedvence: a századforduló. Ismerjük a Nyugatosokat, s számos legendát róluk. Épül-szépül az Erzsébet Körút, nyílnak a kávéházak, 1894-ben a New York, ’95-ben a Japán, egy picit később a Hadik a Duna másik oldalán. Az egész város fejlődik, teremtő légkör lengi körül.
A New York anno egy biztosító társaság székházának a kávéházaként működött, ami bevett metódus volt akkoriban. Hauszmann Alajos tervei alapján készült. Maga a megnyitó fantasztikus ceremónia volt, de pár évvel később az újranyitása is. Sok kávéháznál előfordul, hogy nem a megnyitásakor lép az aranykorba, hanem egy kicsit később. Ez mindig emberi gesztusokon múlik, hogy van-e olyan ember, aki a lelkét bele tudja tenni, vagy meglátja-e egy épületnek a lelkét, azt, amitől az működni tud. Ilyenek voltak anno a Harsányi testvérek, majd Tarjáni Vilmos, és most Szabó Csaba, a Kávéház vezetője. Az első fontos legenda az újranyitás kapcsán az, hogy az akkor már fiatal újságíróként dolgozó Molnár Ferenc, a barátai kíséretében elmegy a Dunához és bedobja a kulcsot, hogy sose lehessen bezárni. Mi ma ezt ismételtük meg!
Órákig lehetne mesélni ezeket a történeteket, amik itt születtek a New York-ban. A kortársak közül is sokan, Bartis Attila, Kemény István, Térey János, Poós Zoltán is rendszeresen ide jártak. A felelevenített régi időket, a Nyugatosokat, a kávéházi létezést több generáció próbálta már visszahozni. A Kávéház mostani vezetősége ezen az úton kezdett járni a 2010-es évek elején, és mi is ezért alakultunk meg hét éve, hogy a New York valamiféle otthona legyen a magyar kultúrakedvelőknek. 2013 márciusában indult a New York Művész Páholy, amin a Kávéház vezetőivel, és Józsa Dianával dolgozunk közösen. Szinte véletlenül keveredtem ide, mert a Kávéház, tőlem függetlenül elindított egy törzsasztal programot, amit elsőként Édesapám kapott meg. Az emeleten és a karzaton anno is nagyon sok művészeti-irodalmi társaságnak volt törzsasztala. A Nyugatosok, Kosztolányi Dezsőék mellett nem csak írok, de filmesek is voltak, a Korda testvérek, vagy komponált itt Huszka Jenő és Kacsóh Pongrác is.
Volt, hogy betért Móricz a barátaival karonfogva, kézirattal a zsebében – ez meg is jelenik Benedek Szabolcs A vérgróf című könyvében –, és ha jó asztalhoz keveredett, volt, hogy másnapra fel is dolgozták azt. Az egész egyfajta alkotói légkör, alkotóműhely volt.
Számtalan versben jelenik meg a New York, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád vagy épp Tersánszky Józsi Jenő is ír róla. De nem csak vers, hanem sok más irodalmi mű is kapcsolódik hozzá, például a Szindbád. A kortársak közül Bartis Attilának A vége című könyvének – amit nagyon szeretek, és itt mutattuk be – főszereplői, Szabad András és Erdős Kornél, Bartis Attila és Kemény István „alteregói”, mindig egy kávéházba járnak. Tudtam, hogy ők idejártak anno, és Bartis pénztárcájában van a New York-törzskártya a mai napig, de ezt csak a könyv vége felé fedi fel. De sok más olyan művet találunk még, ami fizikailag is kapcsolódik a helyhez.
Rengeteg kiadó is megfordult a mára gyönyörűen felújított házban: itt volt az Európa Könyvkiadó, a Nők Lapja, a Magyar Nemzet, a Móra Ferenc Könyvkiadó, az Új Írás és számtalan szerkesztőség. Hiszem, hogy létezik a genius loci – a hely szelleme. Előttem van, ahogy 1908-ban itt ülnek a Nyugatosok, ahogy a fiatal Karinthy kilép az ajtón és belebotlik Harmos Ilonába, akit hazakísér, aztán pár évvel később, 1911-ben Kosztolányival jegyzik el egymást.
Telis tele vannak ezek a falak és asztalok alkotással! Nagyon bízom benne, hogy szeptemberben itt fogunk állni és a Művész Páholy folytatódik, az egészségügyi helyzethez igazodva. A New York olyan emblematikus helye és lelke a magyar irodalomnak és kultúrtörténetnek, amit megtisztelő folytatni, most már hetedik éve. Várunk majd mindenkit szeretettel!
