Schneller István: Modern szakrális épületek – Typotex Kiadó, 2019 – 172 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-67-9
Vallási szempontból – milyen szempontból nem? – furcsa korban élünk, s ennek a furcsa kornak leginkább időtálló lenyomata az építészet. De mit olvashatunk ki az elmúlt száz évben épült, korábbi formákkal, struktúrákkal, szemléletekkel, hangulatokkal és spirituális tartalmakkal szakító – de azokat szükségszerűen előzménynek tekintő – épületekből?
- Mihez kezdjünk ma egy középkori eretnekkel, pláne, ha nem volt eretnek?
- A melegek miatti isteni büntetés volt az olasz földrengés?!
- Megszakított közösülés Szent Hildegárddal
- Miért úgy fekszik a halott Krisztus anyja ölében?
- Ez maga a Pokol! Hétszáz év alatt sem változott!
Az építészet jelentősen megváltozott az elmúlt évszázadban, s ez a változás, legyen bármennyire is izgalmas, sok vitára ad okot. Ezek közül a polémiák közül is – érthető okok miatt – a legerősebbek a „szakrális épületek” (templomok, kápolnák, stb.) körüliek, hiszen a mezei hívők és az egyházaktól független kívülállók sem mindig értik, hogy a megszokott formákat miként váltották fel a hatalmas látszóbeton felületek, az üres falak, a korábbi szemlélttől idegen formák, a meghökkentő díszítőelemek, vagy éppen azok teljes hiánya.
Schneller István építész-urbanista nem csak érzékeny figyelője és krónikása a változásoknak, de felkészült elemzője is. S ráadásul – amit sokan és sokszor hiányolunk manapság a művészetekkel foglakozó embereknél – teológiai végzettséggel is rendelkezik, s így nem csak az építészeti szempontokat képes feltárni, hanem „a dolgok mögé látva” láttat.
A közelmúltban megjelent MODERN SZAKRÁLIS ÉPÜLETEK című kötet egyetlen tanulmányként is olvasható, de ugyanakkor olyan esszéfüzér, melynek darabjai is önállóan megállják a helyüket. A könyv azokra a szellemi-társadalmi és építészeti irányokra reagál melyek az elmúlt évszázadban Európában a keresztény egyházak közegében zajlottak. (Érdekes, hogy az így kialakuló összkép tekintetében a felekezetiség mennyire kevéssé fontos – illetve, hogy mennyivel fontosabb ennél, az a társadalmi-szellemi környezet, amiben ezek a templomok létrejöttek.)
A szekularizáció megtörtént,
bármennyire is szeretnék egyesek visszaforgatni az idő keretét az egyház(ak) szerepe gyökeresen megváltozott, s ezzel együtt megváltozott státuszuk is a társadalmon belül. Megváltozott az egyházak emberképe, átformálódott a múlthoz, a tradícióhoz való viszony, s azt kell mondanunk, hogy
ahogy a korábbi korok emberei nem ismernének saját egyházukra a mai egyházakban, úgy logikus,
hogy ezek a változások az építészetben is tükröződ(je)nek.
A szakralitás és a művészet viszonya is
komoly szerepet kap Schneller István kötetében, hiszen ez is része a változásnak, ami nélkül az építőművészet megváltozása nem értelmezhető. A legrégebbi koroktól kezdve a szakralitás és a művészet között szoros, oldhatatlannak tűnő kapcsolat állt fenn, s egymáshoz/egymással való viszonyuk utólag sem szorul magyarázatra. Nem úgy a modern korban, amikor a szakralitás csak meghívott vendége a művészetnek… és fordítva. Bár ez a megfordítás nem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen a művészet „elvan” szakralitás nélkül, míg a szakralitás igényli a művészetet.
A templomépületek esztétikai, teológiai, társadalmi szempontú vizsgálata azért is hallatlanul izgalmas, mert ezek az épületek egyfelől gyakorlati célokat szolgálnak, másfelől viszont – szükségszerűen! – szimbolikus tartalmakat hordoznak. De hogyan? A fentebb felvillantott – és kötetben részletesen kifejtett társadalmi, művészeti és – az ezekre szükségszerűen reagáló – vallási viszonyok között milyen templomok épülnek?
A kötet legterjedelmesebb
fejezete konkrét templomokat mutat be, s ezzel együtt olyasfajta sokszínűséget, amilyenre a korábbi korokban nem volt példa. A figyelmes olvasó, ha esetleg eddig erősen idegenkedett vagy elzárkózott ezektől a szinte-kísérleti és mégis maradandó épületektől, akkor most lehetőséget kap arra, hogy engedjen a kíváncsiságának. Schneller István megteremti a meg- és felismerés lehetőségét, rámutat az épületek „értelmére”, értelmezhetőségére… illeszkedésére a világunkhoz.
„… Ha viszont túl nagy a távolság a művész elvonatkoztatási szándéka és a befogadó közeg megértő képessége között, akkor értetlenség, sőt ellenállás jön létre. Innen ered, hogy az új, a kortárs építészet igen sokszor megosztja a gyülekezeteket, sőt az egyházi szerveket is. A művészi szándék túlságosan önkényes megfogalmazása, a megérthető vagy átélhető közösségi szimbólumok hiánya értetlenséget okozhat. Azonban minden újnak az elfogadása időbe telik, s a kortárs szakrális építészet általánosabb értési képessége még várat magára…”
Örökké szajkózott, s unalomig ismert kijelentés, hogy az ismeretlentől idegenkedünk – sőt, fanyalgunk, félünk vagy undorodunk. Mindegy is, hogy az elutasítás melyik formája áll közel habitusunkhoz (a nemlétező „hétköznapi ember” habitusához), Schneller István segítségével ismerőssé lehet az ismeretlen… s tényleg elfogadható az, amivel eddig nem nagyon tudtunk mit kezdeni.
