Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
INTERJÚ
A múlt mérge bűzlik körülöttünk” – Végel Lászlóval beszélget Károlyi Csaba.
Végel László különleges kötetet jelentetett meg a könyvhétre. A Temetetlen múltunk remek önéletrajzi regény, vagy ahogyan az író most mondja, autofikció (A könyvről lásd Benedek Szabolcs és Károlyi Csaba írását, ÉS, 2019/24., június 14.,, illetve ÉS, 2019/25., június 21.). A poszttrianon-traumás szülők leszármazottai a Tito-rendszer gyermekei lettek, baloldaliként lázadtak szüleik és a kommunisták ellen, majd maguk is csalódtak, még saját lázadásukban is. Végel a kisemberi, paraszti világból jött plebejus ember nézőpontjából írja meg új művében is a sajátos jugómagyar létet: „többnyelvű fattyú lettem”, mondja, aztán leszögezi, hogy „győztünk”, azaz végül „vesztettünk”. Nem túl vidám.
NOBEL
Bombitz Attila Peter Handkéról, Pálfalvi Lajos írása Olga Tokarczukról.
FEUILLETON
L. Varga Péter Skizofrén tartományok címmel Dr Schrödinger és Mr Miéville írt esszét.
„China Miéville az Agave jóvoltából nálunk is jól ismert és olvasott angol szerző, aki műveire a weird fiction jelzőt aggasztotta. A krimi, a cyberpunk, valamint a dark fantasy peremműfaji eszközkészletét a kafkai víziókkal átfertőző, a Raymond Chandler és Philip K. Dick nevével fémjelzett monstruózus alternatív kánonokban immár stabil helyet elfoglaló író – mi sem mutatja jobban – A város és a város között című regényével (fordította: Juhász Viktor) elnyerte a Hugo-, az Arthur C. Clarke, a World Fantasy- és a Locus-díjat. A magyar kiadás remek frontborítóján a protagonista Tyador Borlú felügyelőt látjuk egyfelől a nyugati metropoliszokra jellemző üvegtornyokkal és neonok sokaságával büszkélkedő Ul Qoma városában, fejjel lefelé tükrözve pedig ugyanazon az utcán, de a kelet-európaiasan régies, kissé lelakott, csörgő-zörgő villamosokkal és atavisztikus épületekkel teli Besźelben, a rendőrnyomozó eredeti lakhelyén. Hogy lehet egyazon utca egyszerre két városban, azonos lokuszon?”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Selyem Zsuzsa Szavad sincs szépség tériszonyára című recenziója Kovács András Ferenc Requiem tzimbalomra. Örömzene – darabokban című kötetéről szól.
„Első olvasatra a szép hangzás mögött felsejlő elmúlás fölötti jól ismert szomorúság van megénekelve, de annyira más, mint amit unásig ismer az ember e témában, hogy újra elolvassa, és akkor a vers egy-egy pontján megáll, vesz pár lélegzetet, és megkérdi magától, mert ki mástól, hogy milyen is a „fénypárás ég”, aztán rájön, hogy pontosan tudja, hogy milyen, csak azt nem tudta, hogy így is lehet mondani. Az efféle ahák csak úgy bele vannak tékozolva a sorokba, és már megyünk is tovább, és a tizenvalahányadik olvasatnál megajándékoz a vers annak a szándék- és moralizálásmentes érzékelésével, hogy a civilizáció milyen otromba tud lenni a nem-emberi, örömteli létezők iránt. Pusztán azzal, hogy szó- és ritmuskapcsolatokat talál, amíg el nem jut a nem találhatóig. És egyszercsak fölvillan, teljesen váratlanul, mondjuk egy versolvasás utáni sétán, hogy Mozart Varázsfuvolája is ezt érzékeltette a Monostatosnak szerzett bájos, bumfordi dallamokkal.”
AZ ÉS KÖNYVE OKTÓBERBEN
Bazsányi Sándor Hanem tégla című kritikája Térey János Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. 2016–2019 című kötetéről szól:
„És ha most nem is szedem ízekre, kötetekre bontva, a teljes költői pályát, azért megpróbálom óvatosan latra tenni a megmérhetőt, a jelen pillanatban megmérendőt, a 2019-es kötet egyöntetű voltában is rétegzett és tagolt szerkezetét, amely látványosan tanúsítja a kamaszkorában építészmérnöknek készülő Térey forma- és formátumteremtő szenvedélyét. Térfoglaló, téralkotó, tértagoló erejét. Hadd idézzem kiindulásul a Protokoll című verses regény (2010) Emil Cioran-mottóját (Réz Pál fordításában): „Élni annyi, mint teret veszíteni.” Nos, Térey alkotóként éppenhogy az idézett aforizma életbölcsessége ellenében terjeszkedett, terjesztette ki jellegzetes nyelvi és szemléleti térerejét. Földrajzi síkon is (Varsó, Drezda, Kalinyingrád…), és történelmi időben is (második világháború, századforduló, Krisztus kora…), akár képzelt terekbe és időkbe nyúlva (a Nibelung-lakópark a vastagon átrajzolt Wormsban). És ez a poétikai műveletsor tette belakhatóan világszerűvé, mégpedig egyszerre reálisan, mitikusan és személyesen világszerűvé a költészetét.”
VERS
A versrovatban Balla D. Károj és Markó Béla versei kaptak helyet. Az olvasó nem elütést lát, Balla D. az utóbbi években írásaiban és keresztneve leírásakor is mellőzi a ly betű használatát. Álljon itt mutatványul egy ilyen elipszilont nélkülöző verse:
Megoldások például
Ha már nagyon ideges vagy amiatt,
hogy például az égési sérülést szenvedett nők
beszabadulhatnak virágoskertedbe,
akkor hivatkozz a csarnokvíz kiáramlására.
A heji nyelv minden nyelvi hejen alkalmas,
hogy oszd a napi áldást / szórd a napi átkot,
de például a létigét csak akkor hirdesd fennen,
ha tudni már: a hegyen szent állattá avatták
a gyilokmadarat. Ó, mi szép a felfedezés,
hogy például a szeretetzsarolás nyomai
a táncrend díszes kártyájával lefedhetők.
Legyen meg hát a távoltartók báli mulatsága.
De vigyázz, mert például a készenléti jelek
túl alacsonyan meredeznek nagy terveid
magasához mérve. Megoldás lehet, ha elhiteted,
mindez csak előtanulmány egy családregényhez.
PRÓZA
Bartók Imre, Beck Tamás, Győry Domonkos és Lévai Júlia Mira prózája.
Tárcatár: Turi Tímea.
Részlet Bartók Imre CV című írásából:
„1985-ben születtem Nyírfaligeten, de a gyerekkoromat már Budapesten töltöttem. Szerető közegben nevelkedtem, ez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megóvjon attól a folyamatosan lüktető fenyegetéstől, amit úgy hívunk: világ. A depressziómon utoljára 13 évesen tudtam könnyíteni autofelláció révén: érdekesnek találtam a szájat kitöltő makkot, a nyomában ott maradó sós ízt. Sokat gondolkoztam azon, mi minden lakik egy cipőtalpon, Empedoklész saruján. Mindig is végtelenül feszélyezett, hogy az életemet más emberek tekintetétől övezve kell élnem, ennek ellenére megpróbálkoztam a polgári rendbe való beilleszkedéssel, megházasodtam, gyerekem született. A reggeleket éveken át írással töltöttem, nappal pedig irodai munkát végeztem, hogy gondoskodni tudjak a családomról. Sokáig az írásban igyekeztem menedékre lelni. Titkos kert volt ez számomra, amelynek egyedül én ismertem fáit-bokrait, és ahol nekem virágzott minden virág. Feleségem tanácsára kezdtem publikálásba, ami végzetes hibának bizonyult. A sikerek kergetése rányomta a bélyegét teljesítményemre, addigi, különösen éles, rurálisan bárdolatlan hangom folyamatosan finomodott és hozzáidomult az olvasók ízléséhez. Amikor nem kaptam meg egy jelentős irodalmi díjat, a feleségem elvált tőlem. Többek közt ez az esemény vezetett a mostani számvetéshez is. Azt mondta, nem neheztel rám, egyszerűen arról van szó, hogy csalódott bennem.”
ZENE
Fáy Miklós Claudio Abbado új lemezéről írt:
„A lemezt három Tartini-hegedűverseny zárja. Abbado helyett a hallgató inkább Tartinire csodálkozik rá, hogy mennyivel több, mint szobor Piran főterén, és hogy nem csak az Ördögtrilla-szonáta szerzője. Hangszerközpontú szerző, de a virtuozitásnak jelentősége van. A virtuozitáshoz meg ott a szólista, Franco Gulli, aki sokkal jobban elfelejtett vagy talán meg sem jegyzett zenész, mint Claudio Abbado, pedig nagyszerű hegedűs, tisztán és, ha szabad így mondani, teli szájjal játszik, nagy hangon és nagy lélekkel, varázslatosan egyszerűen és keresetlenül.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
