Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Szilágyi Ákos A filozófia anatómiai teátruma című esszéje Almási Miklós új könyvét elemzi.
„Almási Miklós Az, ami bennünk van: a lélek a digitális kor viharában című új könyvének olvasása közben mindinkább valamilyen filozófiai anatómiai teátrumban éreztem magam. Csak itt a boncasztalon a szétszedett szubjektum feküdt, az anatómus szerepét pedig a filozófus öltötte magára, hogy szakszerűen feltárja fel és megmutassa a szubjektum szerves alkotórészeit és szemléltető példák sokaságán keresztül magyarázza el belső összefüggésüket és működésük módját. A filozófia akkor vált anatómiai teátrummá, amikor a metafizika napja kialudt, és a világ modern „varázstalanodásának” (Entzauberung der Welt) folyamata elérte a szubjektumot, a képzelőerő, az emlékezet, az öntudat, a testiség „belső világát”, a „megmenthetetlenül személyes” szféráját. Elmondható tehát, hogy a szubjektum akkor kerül a filozófia boncasztalára, amikor már csak holtteteme vizsgálható, és így − a gondolkodás elevenségét fel nem adó − filozófia is nem-filozófiává válik.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Darida Veronika Búcsúszavak című recenziója Simone de Beauvoir Szelíd halál című könyvéről szól.
„Beauvoir írói erejét az mutatja, hogy egészen távolságtartó, semleges leírást képes adni a fájdalmáról, önmaga tárgyilagos és pontos megfigyelőjeként. Erre jellegzetes példa a következő bekezdés: „Mama a hátán feküdve, nyitott szájjal aludt. Arca viaszsárga volt, orra kiegyenesedett. Húgom és egy ápolónő virrasztott mellette. Hazamentem, Sartre-ral beszélgettem, Bartókot hallgattunk. Aztán este 11 óra körül elkapott a sírógörcs, ami majdnem ideg-összeomlássá fajult.” Ehhez a feljegyzéshez még hozzáfűzi: „elvesztettem az ellenőrzést önmagam fölött, valaki más sírt bennem.” A mássá-válás az egész szöveget átható tapasztalat. A lány mintegy azonosul az anyjával, önmagára vetett tekintete már csak az anya vonásait látja.”
AZ ÉS KÖNYVE MÁJUSBAN
Szolláth Dávid Fáradt, fanyar önparódia című kritikája Bodor Ádám Sehol című új novelláskötetét elemzi.
„Önparódia, önértelmezés. Az első példa roppant egyszerű. Bodornál köztudottan sejtelmes, baljós, unheimlich tereket talál az olvasó. Határvidékek, isten háta mögötti telepek, körzetek, részlegek, tarkovszkiji zóna. Éppennyire közismerten „bodoros” sajátossága prózájának a különleges hangzású nevek használata Musztafa Mukkermanntól Eronim Moxig. A Sehol egyik elbeszélésében, amelyik a Leordina nevű faluról kapta a címét, az alábbi elbeszélői megjegyzést olvashatjuk. „A falu nevéből (…) első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt.”(71.) majd kicsit lentebb: „A falu nevét valami oktalan balsejtelem fátyla lengte körül…” (74.) Bodor írásainak baljós (vö.: „sinistra”) hangulata a leírásokból, az elhallgatásokból, sugalmazásokból állt össze. Sinistrát vagy Verhovinát legendák és pletykák övezték, és olyan események történtek bennük, amelyek hol nagyon ismerősek, hol borzasztó idegenek voltak. A Leordinában viszont – ahelyett, hogy a szöveg a maga eszközeivel megcsinálná – bejelenti az elbeszélő, hogy a hely baljós. Noha egyáltalán nincs baljós, misztikus karaktere a falunak, sőt, igazából semmilyen karaktere nincs. Az elbeszélő számára is csak azért különleges a Leordina helységnév, mert benne van a történet egyik, később pórul járt főszereplőjének a neve: „Dina”. A szöveg parodisztikusan visszaél a „bodoros” prózára vonatkozó elvárásokkal.
Hasonló történik a Hekk című írásban. Ahelyett, hogy sugallatos leírásokkal, elhallgatásokkal, kétértelműségekkel – azaz a Bodortól megszokott módon – megcsinálná a szöveg a sejtelmességet, egy blőd, ponyva-stílusú mondatban közli, hogy „a többi csak sejtelem volt, ingoványos mély titok.” (48.) Egy ennyire rossz félmondatot csak ironikusan lehet érteni. Megint itt van tehát egy Bodor-szöveg, amely tisztában van a Bodor-szövegek receptjével, de kihagy néhány összetevőt. Ez az önironikus, önparodisztikus hajlam nem igazán játékos. Legalább is nem úgy játékos, mint amikor Esterházy elbeszélője jelzi, hogy igen, jó lenne idetenni egy tájleírást, de minek, ha elég említeni is („azzal fölpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban”), hanem inkább lemondó, rálegyintő. Megírhatnám így is, de hát minek?”
VERS
A versrovatban Jónás Tamás és Szöllősi Mátyás versei olvashatók. Mutatványként Jónás Tamás egyik versét adjuk közre:
SZODOMA SZÜLEIMNEK
Buzdít a gyolcsos, felcser-éj,
halottaiddal helycserélj,
élteted őket, ők a fők,
te főbe nőtt vagy földbe lőtt,
bár megszültek, előkelőt,
meg is szűntek idők előtt.
Megfog ruhátlanul a nap,
vérzik az őszes pillanat,
betört üvegű kirakat,
leszakad rólad a lakat:
emésztenek, gyomor a sót,
szeretetük Gomora volt.
PRÓZA
Péterfy Gergely, Szeifert Natália és Ürmös Attila prózája. Tárcatár: Mán-Várhegyi Réka.
Részlet Péterfy Gergely A golyó, amely megölte Puskint című írásából:
„Kristóf Instagram-storyját néztem reggel: az ablakból hegyekre látni a tompa, tavaszi napsütésben. Az utcán motort bőget valaki, a háttérben spanyol beszélgetés, talán egy tévésorozat a szomszédból. Az íróasztal az ablak előtt áll, az asztalon monitor, a monitoron a Destroyed Village pálya a Medal of Honorból. Szétlőtt francia falucska valahol Normandiában. Az őszi bokrok között, a lerombolt templomfal tövében, a bombatölcsérek földhalmai mögött német katonák lapulnak. Mesterlövészek a toronyban. Füstölgő tankok, alacsonyan, kerregve áthúzó repülők. Megafonba kiabált német vezényszavak a távolból. Kelepelő géppuskatűz. Puffanva robbanó gránátok.
A tömzsi templomtorony oldalában tátongó réshez kúszik, aztán géppisztolyát óvatosan célra tartva előrelopakodik a hasadékig, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a roncsokkal borított, bomba-szaggatta térre. Szemközt, az egykori parókia leszakadt emeletének gerendái között német sisak csillan. Óvatosan feltámasztja a puskát, célba veszi a törmelékkupac mögött imbolygó sisakot, és tüzel. A német kidől. Még kettőt odalő, puszta biztonságból. Aztán egy gránátot is odadob.”
TÁRLAT
Veress Ferenc írt a Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet című kiállításról (Budapest, Szépművészeti Múzeum):
„Azzal alighanem mindenki egyetértett volna a reneszánsz Firenzében, hogy a rajz minden művészet alapja – csak abban oszlottak volna meg a vélemények, hogy milyen is az igazán jó rajz, és hogyan kell a mesternek a rajzot használni? A legnagyobb eltérés valószínűleg a festők és a szobrászok véleménye között mutatkozott volna, mint ahogyan Leonardo da Vinci szavai tükrözik: „Ne csináld figuráid körvonalát más színűre, mint a környezetük, amellyel határosak, vagyis ne tégy sötét profilt a háttér és figuráid közé.” Ugyanő kritikusan viszonyult az anatómiai részletek túlzott hangsúlyozásához is: „Ó anatómus festő, vigyázz: nehogy a csontok, inak és izmok túlságos ismeretében valami göcsörtös festővé légy, abban az igyekezetedben, hogy aktjaid valamennyi érzésüket kifejezzék.” (Leonardo da Vinci: A festészetről).”
ZENE
Fáy Miklós a Metropolitan Dialogues des Carmélites című előadásának élő közvetítéséről írt kritikát.
„Minden oka megvolt Poulencnek, hogy egy biztos bukást húzzon be a neve mellé ezzel a címmel, ezzel a hosszal (még Puccini is csak egy felvonást vállalt az egyforma öltözetű nőkkel), ezzel a maga gyártotta szöveggel, amely ugyan dialógusok sora, de rögtön meg is akasztja mindig a magától száguldó cselekményt. Nem történik semmi, kivégeznek egy csapat apácát a Nagy Francia Forradalom alkalmából, a forradalmak már csak ilyenek, azt ütik, akit lehet. És ez a nem történik semmi valahogy azt jelenti, hogy olyat kap az ember az operában vagy az operától, amire már régen nem számított.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
