Grecsó Krisztián: Vera – Magvető Kiadó, 2019 – 336 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-29-1
„A regény kitalált történet, figurái is fiktívek, bármilyen egyezés a valósággal, az 1980-as Szegeddel csak a véletlen játéka.”
– olvashatjuk a könyv végén, a regény után. Mindig is izgattak az ilyen mondatok, pont annyira, mint az amerikai filmeknél az ellenkezője, a „true story”. Vajon mit akar ezzel a szerző? Mitől védi a regényt, a szereplőket? Vagy önmagát? Aki azt gondolja, hogy Vera, a tízéves iskolás lány azt és úgy élte meg a valóságban, ahogy a regényben áll, nyilvánvalóan bolond. Az, hogy az iskolába érkezett egy lengyel fiú, akinek apukája koncertmester volt a színháznál, megint nem olyasmi, amit mérlegre tennék, hiszen a lényeg nem itt van. Ahogy annak igazságvalóságtartalmát sem firtatja józan ember, hogy Vera apjának szüleivel mi lett, s hogy Vera barátnőjének édesanyja megcsalja a férjét… Ezek mind-mind olyan járulékos elemei a történetnek, melyek messze esnek a lényegtől. Hiszen nyilvánvaló, hogy Grecsó Krisztián, mint regényíró arra törekedett, hogy a története – a regény valóságán belül! – minél igazabb legyen. Egyezzen a valósággal!
Bolond az az olvasó, aki a regény valósága mögötti tényleges szegedi figurákat keresi, ahelyett, hogy a regény valóságával birkózna. Az igazi kérdés, hogy a regény, működik-e… a saját világában. Az az igazi feladata az írónak, hogy a külső események által generált belső történéseket (érzelmeket, érzéseket, gondolatokat) átadja/közvetítse. Ez pedig Grecsónak nagyon megy. Megint.
„Szokatlan, kellemetlen érzés, hogy titkai vannak, ő mindent szeret elmondani a mamának, de mostanában sok megmagyarázhatatlan dolog történik, Sárival, az öregekkel, az iskolában, ezekről senkinek sem lehet beszélni, még neki sem. Ellenben muszáj mindent újra meg újra végiggondolni.”
Vera, a maga tíz évével egy meghökkentően összetett figura. Róla szól a regény, a történet, melyet szerencsére nem vele meséltet el az író. A (majdnem) mindent tudó narrátor egészen közel megy – mert mehet – a kislányhoz, pontos képet fest érzelmei és gondolatai hullámzásáról, s ráadásul mindent belesűrít abba a néhány hónapba, ami a regény ideje.
Nem, nem a felnőttél válásról van szó, inkább csak a gyermekkorból való kikerülésről. Az első szerelemről, az ezzel járó védtelenségről. A felismerésről, hogy a felnőtteknek – nem csak a szülőknek – súlyos titkai vannak. Arról is szól a regény, hogy a felnőttek miként csalnak és hazudnak,
„…ahogy Sára néni meztelen fenékkel Jakub bácsi ölében pattog…”
…a Mikulás-műsor alatt a színházi öltözőben. Grecsó Krisztián szinte kegyetlen a kislánnyal, minden terhet a hátára tesz, és figyeli, jegyzi, mi történik, mit képest elviselni, hogyan reagál, s kiesik-e abból a világból, amit szülei – talán nem is a szülei – köré építettek. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet „jókor” megtudni. Mindig fáj. Vannak olyan elhallgatások, melyek szükségszerűen felszínre kerülnek, s amiket Vera könnyebben értene, ha nem tízéves lenne:
„…a papa valami vonatról beszél, ha jól érti, az újszegedi téglagyárat emlegeti, bár az a legkevésbé sem világos, hogy jön ez most ide, de ekkor a papa végre belekezd valami lényegesbe is.
Lassan mondja, tördeli a kezét, zavarban van.”
A Vera című regény igazi izgalmát az adja, hogy a kislány számára tétje van az eseményeknek, és ez magával ragadja/ragadhatja az olvasót. Grecsó Krisztián a hétköznapi élet és a különös – Vera számára nehezen feldolgozható – események egész sorát sűríti a regénybe, és közben díszletként feltűnnek a nyolcvanas évek, feltűnik az 1980-as Szeged. De Szeged, a nevek, az emberek, a helyek csak díszletei egy történetnek. Engem, bár élveztem a ráismerést a korra, csöppet sem foglalkoztatott olvasás közben a háttér igazsága, mert valami fontosabb igazságról van szó. Az életről.
„A könyvben taglalt érzelmek és lelki folyamatok egyezése a valósággal nem a véletlen műve!”
