Dobszay Péter és a Szegedi Szimfonikus Zenekar, Müpa, 2019. február 24., 19:30
Ahhoz képest, hogy alig huszonhat évesen milyen fantasztikus tehetségnek tartják a „nagyok”, többek között Michel Béroff, Paul Badura-Skoda, Vásáry Tamás, Ivan Moravec vagy Leslie Howard, elég szerény fiúnak tűnik. Interjúk helyett inkább a koncertvideóival és a versenyeredményeivel van tele az internet. Annál nagyobb megtiszteltetés volt nekem, hogy budapesti koncertje előtt szóra bírhattam Tomoki Sakata zongoraművészt.
Hogy kezdődött a karriered? Mi volt az a pillanat az életedben, amikor rájöttél, hogy a zongora a te utad?
Azt hiszem, a karrierem azzal indult be igazán, amikor megnyertem két világszínvonalú nemzetközi versenyt is: 2013-ban a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt az Egyesült Államokban, és 2016-ban a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt Magyarországon.
Maga a zongorázás a legfontosabb az életemben, nem csak része, hanem esszenciája. Mindig is nagyon élveztem, így teljesen természetes számomra, hogy akárhol legyek, mindenhol és mindig a zongorával töltsem az életemet. Talán nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor egy zongorakoncert hatására beszippantott a klasszikus zene.
Fiatal korod ellenére már most odavannak érted a zongora és a klasszikus zene legnagyobb mesterei, rengeteg felkérést kapsz, sokat várnak tőled. Nehéz ilyen körülmények között megszervezni a napjaidat?
Semmiképpen sem könnyű, mert gondolnom kell időeltolódásokra, a szállítás megszervezésére, a jetlagre, és így tovább. Mindennek ellenére nagyon szeretek utazni és új embereket megismerni. Magyarország a legnagyobb kedvencem!
Gondolom, a 2016-os győzelmed miatt is. Milyen emlékeid vannak a Liszt Ferenc versenyről? Mit játszottál akkor?
Akkor, a versenyen játszottam először Magyarországon, de tizennégy éves korom óta hatalmas csodálója vagyok Lisztnek, ezért is vettem részt a versenyen, amelynek hosszú és nagyszerű története van.
Le sem tudom írni, mennyire magával ragadott, hogy Liszt műveit játszhatom a róla elnevezett Zeneakadémián, főleg, amikor a fináléban a Nagyteremben csendült fel a h-moll szonáta és a Haláltánc zongorára és zenekarra. Életem egyik legemlékezetesebb két hete volt, amelyből egész további munkám során meríthetek.
Van bármilyen saját módszered vagy rutinod, amikor egy koncertre készülsz?
Nem igazán. Talán az, hogy soha nem azzal a darabbal kezdem a gyakorlást, amit a koncerten játszom. Előtte egy órát töltök bemelegítéssel, skálákkal és arpeggiókkal, vagy valami mással a repertoáromból.
Mit várhat tőled a közönség a budapesti koncerten? Lisztről már beszéltünk, de mit gondolsz Beethoven zenéjéről?
Beethoven Esz-dúr zongoraversenye, amelyet Császár Koncertnek is neveznek, sok szempontból az egyik legmonumentálisabb darab a világon. Ez a darab egészen új irányba terelte a zongorakoncertek világát. Például Schumannra és Lisztre is nagy hatással volt. A zongorára írt rész csupa zene, nagyon nehéz játszani, de nemcsak ez csodálatos benne, hanem a zenekari részek is. Soha fel sem merült senkiben, hogy csak egy zongoradarab kíséreteként tekintsék. Biztos vagyok benne, hogy a közönség kétféleképpen is szeretni fogja ezt a darabot, amit én csak úgy hívok, „szimfónia zongorával”: zongoradarabként és szimfóniaként is be lehet fogadni.
Beethoven minden idők legromantikusabb zeneszerzői között van (még Chopinnél is romantikusabb). Ha meghallgatjuk a Császár Koncert második tételét, egyből irrelevánssá válik a kérdés, hogy a romantika korában élt-e a zeneszerző vagy nem. A zene gyönyörűsége és öröme benne van ebben a darabban.
Ritkán esik meg egy közönséggel, hogy két koncertet is hallhasson ugyanazon az estén. Úgyhogy remélem, ezzel a kivételes alkalommal boldoggá tesszük a Müpa hallgatóságát!
