Akár hungaricumnak is nyilváníthatjuk a négy Bogányi-testvért. Talán a világon sincs még egy família, ahol mind a négy testvér profi zenész, rendszeresen föllépnek a nagy hangversenytermekben és gyakran muzsikálnak együtt is. A legidősebb, Bogányi Bernadett Finnországban él és fuvolista, Gergely szülővárosukban, Vácott telepedett le és zongoraművész, Tibor hangszere a cselló, de karmesterként is működik, jelenleg főképp Budapesten és Pécsett tölti az idejét, hisz ő a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere, a legkisebb fiú, Bence pedig a fagottot választotta, ő legtöbbször Bécsben található, de sokfelé koncertezik és tanít Hannoverben.
Második otthonuknak tekintik Finnországot, ahol több évet töltöttek el, Tibornak még mindig van ott egy zenekara. A múlt héten ott játszottak mind a négyen. A következő közös föllépésen pedig Gergő és Tibor dolgozik együtt. A Tündérkert és katedrális fantázianevű koncerten Felix Mendelssohn g-moll zongoraversenye és Anton Bruckner 5. szimfóniája hangzik föl. Érdekesség, hogy november 29-én Pécsett, másnap, 30-án pedig Budapesten a Müpában adják elő a programot a Pannon Filharmonikusokkal. A két testvérrel közös interjút szerettünk volna, de nehéz volt időpontot egyeztetni. Így aztán külön tettük föl nekik majdnem ugyanazokat a kérdéseket.
Egy év van Önök között. Ha gyerekkorukban verekedésre került a sor, ki győzött?
Bogányi Tibor: Mi igazából a zenébe nőttünk bele, de azért persze voltak harcok, és Gergő általában nyert ezekben. Egy évvel idősebb, és ez gyerekkorban még sokat számít. (Gergő is szó szerint ezzel kezdte a válaszát erre a kérdésre! M.T.)
Bogányi Gergely: Nővérünk a legidősebb, utána évenként jövünk sorban. Vele, ugye, nem harcoltunk, mert lány volt, de a fiúk között azért megvolt a hagyományos hierarchia, ami az életkorhoz kötődött. Amikor az ember nagy 7 éves, a 6 éves öccsét nagyon kicsinek látja. Nekem csak öcséim vannak, Tibinek van öccse is meg bátyja is, úgyhogy kicsit más optikából néztük a világot.
Rivalizálás, mármint a zenében sem volt?
B.G.: Nem. És nem is nagyon lehetett, mert mindenki másik hangszeren játszott. Olyan, mintha egyik gyerek futóversenyre megy, a másik öttusára, a harmadik meg sakkbajnok. Egymással így nem tudnak versenyezni. Az, hogy most egyik világbajnok lett, a másik meg elvesztette a döntőt és csak harmadik, alapvetően mindegy. A testvéreim mindig az abszolút élvonalba tartoztak és én is igyekeztem ott lenni. Ha az ember nagy adományként tehetséget kapott, akkor az az életfeladata, hogy maximálisan éljen is vele.
Gyakran játszanak együtt?
B.T.: Hát, nem mindennap, de épp mostanában jöttünk haza Finnországból, ahol együtt voltunk mind a négyen. Mindegyikünk játszott egy-egy versenyművet az én finn zenekarommal, Gergő egyébként épp a Mendelssohn-zongoraversenyt, amelyet a következő koncertünkön is előad majd. A végén pedig közös szám is volt. Bánfalvi Zoltán, aki a Pannon Filharmonikusok koncertmestere, írt nekünk egy számot Bogányi Five címmel négy szólóhangszerre és kamarazenekarra. Ezt édesapánk 80. születésnapi koncertjére rendeltük tőle, aki akkor maga is beállt.
B.G.: Évekig laktunk ott, Finnország a második hazánk. Most ünnepeltük a kimenetelünk 30 éves jubileumát.
Amikor ketten játszanak együtt, karmesterként és szólistaként, akkor testvérként ismerik egymás minden gondolatát, szinte nem is kell egyeztetni.
B.T.: Ez logikus feltételezés, de nem feltétlenül igaz. Sok muzsikussal játszom együtt, és néhányukkal nagyon egy húron tudok pendülni, olyan mintha a testvérem lenne. Ugyanakkor a vér szerinti testvéremmel, testvéreimmel is vannak azért vitáink. De nagyon különleges dolog velük együtt játszani.
B.G.: Jó az együttműködés, de nem elsősorban amiatt, mert testvérek vagyunk, itt már a minőség és a zenei tudás érvényesül. A testvérség ad egy kis pluszt, de hiába lennénk a világ legjobb testvérei, ha nem lennénk a zenei képzettségnek egyformán magas szintjén. Akkor nem tudnánk ilyen jól együtt játszani.
B.T.: A Mendelssohn-zongoraverseny például olyan darab, amely nagyon adja magát. Nem lehet óriási különbségekkel előadni. És Gergő nagyon pontosan megadja a formáját.
B.G.: Ebben Tibornak igaza van. Itt csak akkor lehetne közöttünk nagyobb nézeteltérés, ha valamelyikünk antizenész lenne. A g-moll zongoraverseny könnyed és természetes. Hallatlanul virtuóz darab. Technikailag persze nem egyszerű, de a hangvételét nem nehéz eltalálni.
De, gondolom, azért mindkettőjüknek megvannak a saját zenei elképzelései és ezt egyeztetni kell.
B.G.: Persze! Örülök, ha a másiktól tudok valamit tanulni. Mindig van bennem ilyen érdeklődés. Ám a művekről, amelyeket játszom, nagyon határozott, mély, kialakult elképzelésem és tudásom van. Nem vagyok egyszerű eset, ha például arról van szó, hogy egy Schubert-szonátának melyek a zenei mélységei. Ez nem konfliktusmentes övezet, de így normális.
Gergő a saját maga tervezte zongorán fog játszani. Ennek a sajátosságai hogyan illenek ehhez a darabhoz?
B.G.: Ebben az esetben talán jól érvényesül a briliáns diszkantja. Az új magyar zongora magas regisztere nagyon csillogó és erős. A gyöngyöző futamok talán jobban érvényesülnek rajta.
B.T.: Ez egy viszonylag rövidebb zongoraverseny, ezért választottuk mellé Bruckner közel másfél órás 5. szimfóniáját. Ezt sokszor önmagában is játsszák koncerten.
A két mű hangvétele nagyon ellentétes.
B.T. : Azért két német zenéről van szó, bár Bruckner, ugye osztrák volt. Mendelssohn könnyűkezű zseni volt, Bruckner pedig hosszú távú harcos. Minden darabját, ezt is, sokszor átírta, alakította. Ez idő tájt nehézségei voltak a magánéletében. A közönség tragikus szimfóniának, vagy ‘a sorsok templomának’ nevezi. Sőt elnevezték még pizzicato-szimfóniának is, mert az első tétel bevezetése a vonósok pengetésével indul, bár ez szerintem félrevezető minősítés. Bruckner maga fantasztikus szimfóniának nevezte, de igazából sose adott neki nevet. Ennek a műnek a titka a hangok mögött keresendő. Az kevés, ha eljátsszuk a hangokat pontos időben, helyen és módon. Utána még ki kell nyitni egyfajta kaput, és egészen új univerzum nyílik meg. Sok karmester nem tudja kinyitni ezt a kaput, és ezért nem tudja hitelesen interpretálni Brucknert. Nem adja meg magát olyan könnyen, mint például egy Mahler-szimfónia. Nagyon átjön Bruckner erős Istenhite.
A programot egy nap különbséggel eljátsszák az ország két legjobb akusztikájú hangversenytermében. Mi a különbség? Lesz, amit másképpen fognak csinálni Pécsett és Budapesten?
B.T.: Kicsit más dinamikákat kell használni. A Müpa nagyobb terem, ott nehezebben születik meg az a hatás, ami a Kodály Központban.
B.G.: Mindenhol egy kicsit máshogy kell játszani. Alkalmazkodni kell az adott terem akusztikai viszonyaihoz és méreteihez. A kettő közül és a Kodály Központot jobban szeretem.
A legtöbb muzsikus ezt mondja, akivel beszéltek…
B.G.: Tényleg? Minden teremnek van egy nagyon erős kisugárzása. Ez nem feltétlenül akusztikai kérdés. A Müpának kiváló az akusztikája. Ez olyan kulturális-szellemi értéket jelent, amit ezek szerint mások is éreznek. Melegebb, barátságosabb, emberközelibb a pécsi terem. Ehhez hozzájárul a színválasztás és valószínűleg az arányok is.
