Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Herczog Noémi A feljelentő sajtó nagy hagyománya címmel írt esszét.
„A denunciáló sajtó történetileg viszonylag kései jelenség ahhoz képest, hogy a besúgás az emberiség történetének valamennyi fázisában jelen van, az ókori Rómától a reneszánsz Itálián át az abszolutista rendőrállamokig. És bár léteznek általános – egyaránt pszichológiai és társadalompszichológiai – elméletek a feljelentés lélektanáról, ezek az elméletek nem teszik lehetővé, hogy a denunciálás sajátosságait megragadjuk általuk. Szabó G. Zoltán tanulmányában (A feljelentő mint archetípus, 2000, 2007/1.) a kisebbrendűségi érzést említi mint a feljelentőket összekötő vágyat az elégtételre, Szergej Kovaljov az „irigység” társadalompszichológiai motívumát (Feljelentés Oroszországban, 2000, 1999/9.). Megfontolandóbbnak tűnik Kovaljov másik, strukturális észrevétele, amely a feljelentőkedv mögött feudális jellegű társadalmat feltételez. E strukturális–társadalompszichológiai megközelítést követve, a denunciálás a modernkori diktatúrák ritka, mert nyilvános fegyelmező eszközeként – az adminisztratív állam kiterjesztéséhez tartozó irányítási technikaként – is leírható, amely ezért sem vizsgálható általánosságban, csakis egy konkrét időszakban. Hiszen szerepe függ a mindenkori politikai-hatalmi erőtértől, amelyben létrejön, és amelyben a ténylegesen ideológiai hegemóniára vagy monopóliumra törő (újabban ezt inkább csak szimuláló) állami irányítás egyik láncszemévé válik.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Kálmán C. György Kérdő áttekintés címmel írt Gyukics Gábor végigtapint. válogatott és új versek című kötetéről.
„Mindegyik vers valami sokrétegű, összetett, képek között cikázó, s egy-egy szón vagy kifejezésen megforduló konstrukció, legtöbbször elbeszélő szál vagy szereplők nélkül, csupaszon és szikáran. Olykor talán a korai Tandori juthat eszünkbe – de ott gyakran volt nyelvi kétértelműség, akár játék; nem, Gyukicsot nem lehet jó szívvel senkihez sem hasonlítani. Nagyon következetesen bánik a saját, „szegényes” (sok mindentől megfosztott) nyelvével. A nyitóvers mintha ezt a lemondást magyarázná: az indián „egy nap / egy köves mélyedésben / aranyrögre lel / / elsétál vele a sűrűbe / és gödröt ás neki” – vagyis lemond a gazdagságról, haszonról, és mástól is megvonja, mert az életnek másutt van az értéke. Gyukics azt sugallja: a költészetnek is.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
A Korpa Tamás – Pataki Viktor – Mészáros Márton által szerkesztett A magyar falu poétikái című, a FISZ kiadásában megjelent tanulmánykötetről két kritika született.
Reményi József Tamás: Nyelvkeresők
„A kortárs irodalom faluregényei megadják nekünk az esélyt, hogy Móriczot is jobban megismerjük, ne csak a magyar falut.” Korábbi (ugyancsak fölfedező érdemű) vizsgálódásai nyomán zárja tanulmányát ezzel a mondattal Szilágyi Zsófia. Megállapításának első fele nyomatékosítja, hogy az antológia szerzői, szerkesztői valóban irodalmi fejleményekre, poétikai kérdésekre koncentrálnak, nem pedig faluvalóság(?) és falukép egybevetésére, a mondat második fele (s vele a kötetcím) azonban jobb híján, kényszerűen választott megnevezéssel bizonytalanít el, hiszen ami a magyar falu volna, az nem létezik, a polgárosodás többszöri csődje, a torz, szervetlen fejlődés nyomán falvaink nem maradtak, csupán nagyobb és kisebb embertelepek vannak, apró civil rezervátumokkal. A falu helyén az „emléktárgy, értékvesztés, eklektikus romhalmaz” szubjektív fogalmai állnak (ahogy Szirák Péter olyan empatikus rezignációval sorolja tanulmányában), azaz maga a nyelv. A FISZ szellemi vállalkozásának épp ez a felbecsülhetetlen érdeme: termékeny nyelvi bizonytalanságot szemlél.”
Szántai Márk: A nézőpont kimozdítása
„Az írások többsége a bevett toposzok felmutatásával és lebontásával mutat rá a faluirodalomról szóló tudásunk közhelyességére. Hogy csak néhány példát említsek: a „tiszta falu – bűnös város” oppozíció történeti gyökereinek szövegszerű megmutatása, a kortárs kritikai diskurzusban gyakran citált „móriczi hagyomány” címkéjének szétszálazása, a falufogalom többszörös rétegzettségének érzékeny vizsgálata vagy éppen a couleur locale történeti problémájának középpontba állítása mind olyan szempont, amely már önmagában is jelentékennyé teszi ezt a könyvet. Annál is inkább, mert tudomásom szerint eddig még nem született ehhez hasonló, a magyar falupoétikákat komolyan végiggondoló, többféle szempontot, elméleti keretet mozgósító és szembesítő vállalkozás. Egymástól elszigetelten létező írások természetesen eddig is voltak, ám ezek inkább egy-egy szöveg vagy életmű falupoétikai mintázatának kimutatására, mintsem átfogóbb problémák feltérképezésére vállalkoztak.”
VERS
A héten Kiss Judit Ágnes, Visky András és Németh Gábor Dávid versei szerepelnek.
Kedvcsinálóul Visky András egyik versét ajánljuk:
AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
Hány ember fér el egy szóban, test a testen,
Lélegzetek, lihegés, nyirok? Abban a szóban,
Hogy szeret. Vagy abban, hogy szerelem. Feküdj
Le, kelj föl, köszönj el, indulj. Húzd be magad
Mögött a hideg ajtót. Nem szükséges szavakká
Formálni a szégyenkezést, az utolsó szó jogán.
PRÓZA
Pál Sándor Attila, Géczi János, Kőrössi P. József prózája mellett Szív Ernő tárcája kapott helyet.
Részlet Szív Ernő Jumbó, a piros elefánt című tárcájából:
„Meg lehet változtatni egy elefánt tulajdoni viszonyait? Már miért ne lehetne. Dorogi úrnak azért foglalkozása az ezermesterség, mert ezerféle dologhoz ért, abba egy elefánt eligénylése könnyedén beletartozik. Van ez a cirkusz, félévente jelenik meg a falu határában, ez a neve: Világszám, három gibraltári majom, két láma, a karikás lányok, egy migrénlassú párduc és az erőművész, aki néha bohóckodik is, aztán pedig az a bizonyos elefánt. Koros állat lehetett, bár ennek a fajtának az a jellemzője, hogy fiatalon is idősnek hat. Fasza persze volt, ezen elámult sok falugyerek, amikor pihenőidőben kiengedte a hasából, csak hogy dézsányit vizeljen. Mármost egy napon Dorogi úr, aki legalább ezer dologhoz értett, tűz, víz, föld, levegő, besétált a cirkusz területére, éppen pakoltak, mert a szomszédos telepre készülődtek, és elkötötte az elefántot.”
FILM
Báron György Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét recenzeálja.
„Bátor és eredeti munka ez, s bár a merészség nem esztétikai kategória, ebben az esetben meggyőző esztétikai következménye van: egy tökéletes pontossággal végigvitt redukcionista-minimalista filmforma. Mert az igazi kérdés, amelyen a tehetség áll vagy bukik, nem a mesében, hanem az elbeszélés formájában rejtezik: hogy az alkotó képes-e hiteles, életszerű helyzeteket teremteni – s ebben Szilágyi Zsófia érett filmművészként lép elénk.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia az Örkény Színház Secondhand című darabjáról írt kritikát.
„A műsorfüzet a feldolgozás tág kontextusát vázolja fel, az előadás mély lepárlás helyett helyenként mégis inkább felszínes sztorizás benyomását kelti. Hogyan is lehetne ezt jól érzékeltetni? Mozgalomviselt ember (akár csak egykori kisdobos, úttörő, rajtitkár stb.) nevetésébe ilyenkor óhatatlanul keveredik némi keserűség, ami azokéba nem, akik a rendszerváltás, a berlini fal leomlása, a Szovjetunió széthullása idején még meg sem születtek, akiknek az a természetes, hogy a boltban lehet banánt kapni. Nem feszül itt generációs ellentét, csak a szűrő más. »Senkinek sem kívánnám, hogy szülessen a Szovjetunióba, és éljen Oroszországban« – kulcsmondat ez magyar viszonylatban is.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
