Ki hallott arról mostanában, hogy egy tízéves fiú házasságot kötött egy kilencéves lánnyal? [Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Ki hallott arról mostanában, hogy egy tízéves fiú házasságot kötött egy kilencéves lánnyal?
Én nem! Efféle dolgok csak régen történhettek meg, királyok és császárok udvarában. Tanulhatjuk az iskolában.
Érthető hát, ha múlt vasárnap Mezőludason vagy ezer fős volt a násznép, ha nem több! És akkor még a tévések, rádiósok, fotósok, meg egyéb újságírósok hadát nem is számoltuk bele.
Na, de hogyan házasodhat össze egy negyedikes meg egy harmadikos? Ilyen nincs!
Vagy mégis?
Mégis!
Az történt, hogy Levi és Dorina beleszerelmesedtek egymásba.
De nem ám az iskolában, hanem még az óvodában.
Hogyan? Miként? Hát úgy, hogy bölcsi után egy csoportba kerültek a sors meg az óvodavezető, Ili néni akaratából. S amint meglátták egymást, örök szerelemre lobbantak, ahogy mondani szokás.
Levi Dorina szőke fürtjeire nézett, Dorina Levi fekete szemébe nézett, és megtörtént a csoda. Mert az mindig csoda, ha két szív egyszerre dobban. Mert ugye miért éppen az a két szív? Hiszen az óvodába jártak akkor vagy százan! És Mezőludason éltek kétezren, Magyarországon tízmillióan, és a világon hétmilliárdan. (Addig én el se tudok számolni.)
Miért éppen Dorina tetszett meg Levinek annyira? És miért éppen Levi volt ott, amikor Dorinát eltalálta a szerelem nyila?
Ki tudja?
No, de ne kutassuk a nagy titkok nyitját. Jó dolog sok mindent tudni, de nem jó mindent tudni. Elég annyi, hogy a gyerekek beleszerelmesedtek egymásba, és rögtön elhatározták, hogy te az enyém, én a tiéd.
A felnőtt emberek persze csak mosolyogtak. „Az efféle óvodai szerelmek – mondták – legfeljebb néhány hónapig tartanak. Esetleg egy évig, de semmiképpen sem tovább!”
Csakhogy Levi és Dorina még a középső csoportban is szerelmesek voltak, meg a felső csoportban is, meg az első, második és harmadik osztályban is. „Hűha! – mondták – a felnőttek. -–Ez ám a szerelem! Ha öt-hat évig tartott, kitarthat örökre is!”
Mikor aztán Levi negyedikes lett, Dorina meg harmadikos, megkérték egymás kezét, és elhatározták, hogy ásó, kapa, nagyharang meg ilyesmi választhatja csak el őket. Mivel azonban gyerekek nem házasodhatnak a mai világban, engedélyt kértek a Parlamenttől. A Parlament persze nagyon elcsodálkozott a kérésen, de amikor megismerték Levi és Dorina szerelmének a történetét, kivételt tettek. Most az egyszer engedélyezték, hogy a tíz- és a kilencéves örök hűséget esküdjön egymásnak.
Így érkezett el az az ünnepi reggel az ezerfős násznéppel és az újságírók hadával. Napok óta tartott a nagy készülődés. Sültek a libák, nyárson forogtak a bikák, készültek a sütemények, rotyogtak a levesek.
A nagy nap reggelén Dorina fejére tette a hófehér fátylat.
Csakhogy amikor Levi meglátta, összevonta a szemöldökét.
– Ne már, hogy fehéret vegyé’ fel! – mondta. – Hét év alatt megtanulhattad vón, hogy a lila a kedvenc színem.
– Ugyan má’! – csattant Dorina hangja. – Ki hallott már olyat, lilában esküdni? Fehér a fátyol, mióta világ világ. Anyus is azt mondta!
– Nem érdekel engem se világ, se anyád! – kiabált most már a házasodni készülő fiú. – Vagy lila lesz a fátyol, vagy maradsz lány!
– Te hülye vagy! – mondta Dorina.
– Hülye vagy te! – mondta Levi, és lefújta az esküvőt.
Dühös volt a násznép, dühös volt a sok újságíró, csak a pap bólogatott bölcsen:
– Ha a szerelmesek összevesznek a fátyol színén – mondta –, akkor nem szabad összeházasodni. Kicsi szélből, borult égből nagy vihar lehet holnap.
