Archív

Párizs-szerelem 6., Gasztrognomé – II. rész

fgedesszert

Mi lesz a desszert, kérdezem magamban. Roussilloni, kései szüretelésű vörösborban, banyuls-ban áztatott fügeszeletek, szintén kemencében sütve. (Röhrig Eszter párizsi riportja saját fotókkal)

A rue Mesniltől a Grande Rue-ig

A Gare du Nord-ról indul a távolsági kisvonat Valmondois-ba. Jacques Monestier szobrászművész műtermét látogathatom meg. Erre azonban csak a következő részben kerülhet sor, éspedig őmiatta. Megírta e-mailben, hányadik vágányról indul a vonat, sőt menetrendet is mellékelt, s hozzátette, mivel az állomástól jó messze a falu, értem jön autóval. Nem lesz ez sok a jóból? – tépelődöm, míg várok a soromra a pályaudvaron, a jegypénztár előtt. Eltávolodom Párizstól, harminc kilométerre, északnyugatra. A falucska neve latin eredetű: a vallis munda „elegáns völgy” kifejezésből származik. Én beleálmodtam még mást is ebbe a dallamos szóba: a Val-mon(t)-oi(e)s: vagyis látom benne a völgyet, a hegyet, és a libasereget. Érdekes, hogy semmiféle külvárosi helyszínen, lepusztult lakótelepi környéken, ipartelepen, raktárokon át nem vezetett a vonatút. Jó jelnek látszik.

Ratapoiltterem 1Jacques fehér festőköpenyben vár az állomáson, olyanban, amilyet csak múlt századi fotókon vagy régi festményeken látni. Nem hittem volna, hogy ma is létezik. Ennyi mosolyt is régen láttam egyszerre, mint amennyit a kézfogás mellé kaptam. Mintha mindig is, vagy nagyon régóta ismernénk egymást. A falucska főutcájába kanyarodik az autó: a Grande Rue-n, a Nagy Utcán haladunk Monestier lakóhelye felé. Honoré Daumier egykori házában él. De nem állja meg, hogy útközben be ne vigyen a környék legjobb éttermébe, a Ratapoilba. Betessékel, belépek, és hát… itt maradok. Megbeszéljük, hogy másnap újra eljövök és csak hozzá. Pontosabban szólva azért is tértünk be ide, mert Monestier egyik műve, szoborautomatája látható benn, az étteremben. De nem csak emiatt ragadtam itt.

Minden érdekes és meghökkentő, eltér a megszokottól, ám ennek ellenére, már az udvarba belépve úgy érzi az ember, hogy hazatért. Használati tárgyak és sok-sok különös formájú kő-kavics. Mindegyik más: állatot vagy emberarcot formáz, sokukban lyukat fúrt a tengeri, folyami hordalék, a szél, a víz és az idő. Kapok ajándékba egy jókora követ, közepén lyuk, amelybe ki tudja mikor és mi által, belesodródott egy éppen beleillő kavics. Megkérdezem, hol találta e természeti alkotásokat? Picardiában, ott, ahol a Somme folyó az Atlanti-óceánba ömlik, ott gyűjtögeti e csodákat. Ott csap össze a folyó és a tenger, ott teszi le hordalékát a Somme, s üti vissza vagy sodorja el, ragadja magával a hullámok ereje, az óceán. Nagy területen helyezkedik el a delta és más folyók is arra kacskaringóznak, s hozzák terhüket. Van itt mocsár és kiszáradt folyómeder, és a világ legszebb deltái között tartják számon a házigazda kedvenc helyét. Alain minderről nem beszél, csak mutogat, nézze ezt, meg azt, meg amazt. A földrengés sújtotta japánoknak is küldött egy kollekciót – a remény ajándékait…

BA kilenceven ves nni a Ratapoilbanelépek a házba. Az étterembe a konyhán át vezet az út. Kemencét látok és régi, sütéshez-főzéshez kellő tárgyakat – mindegyiket használják. Az étkezőrészben bevakolatlanok a falak és a mennyezeten fagerendák futnak végig. A terem egyik sarkában Honoré Daumier életnagyságú, valósághű szobra ül, s ha valaki bedob a perselybe tíz eurót, akkor a szobor életre kel és rajzolni kezd. A számítógéppel vezérelt rendszert az asztal rejti. A mester mellé kívánkozom, éppen szabad a vele szomszédos kis asztal. Alain Laubau, az étterem tulajdonosa Honoré Daumier tisztelője.

Az étterem a művész egy apró, ötven centiméteres szobráról, a Ratapoilról kapta a nevét. Eredetije a Musée d’Orsayban, egy másolata itt, az utcára néző egyik ablak párkányán szerénykedik. Üldögélek a gondterhelt tekintetű Daumier mellett. Jókedvre nem is lehetett sok oka. Marseille-ben született. Az apja, üvegesmester, egy napon úgy érezte, magához szólította a költészet. Megrendít ez az életrajzi adat. Az üveges költő akar lenni. Családjával Párizsba költözik, hogy álmát valóra váltsa. Vajon honnan vette, hogy a költészet Párizsban terem? Valamit biztosan meglátott, megérzett, ott, az üvegek között. Vágya nem vált valóra, s a család anyagi biztonsága mindörökre megingott. Honoré korán munkába állt, s a legkülönfélébb mesterségek űzése közben megismerte a társadalom minden rétegét. Magától kezdett el rajzolni, eljárt a Louvre-ba, főleg a görög és a római szobrok között szeretett időzni. Éreztem, Daumier-vel fogom tölteni ezt az estét. Alain elém teszi az étlapot: kézzel írt nagy könyv. Elhatároztam, végigeszem a mai menüt, a napi ajánlatot, legyen bármi. Elfogadom az ajánlatukat. Alain bólint s kérdez: „Na és mit inna?” „Fehéret, gyümölcsös ízűt.” Languedoci bort hoz, nem kérdezősködik, gondolom, a válaszomból rájött, hogy egyáltalán nem értek a borokhoz. Na de amit elém tett, az a kis üveg, az mind elfogyott. Természetesen a dűlőben palackozták, ami eleve a jó minőség első ismérve. 2009-es évjárat. Clos de L’Isabelle, Picpoul de Pinet. Ma már sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, ki az az Isabelle vagy az a Picpoul – mindez örökre titok marad. Bután beírtam a naplóba azt, amit aztán értelmezni nem tudok. A bort ízlelgetve körbenézek. Egy legalább húszfős család ünnepel. Később megtudom attól, akinek a tortát kivitték, hogy a kilencvenediket tölti be, és éppen egy hete ünneplik, most zajlik a finálé. Egyszerű, szinte ránctalan arc, egyenes tartás, ahogy nézem őt, gyermeki naivságot látok rajta, jólesőt, mint aki tudomásul veszi, hogy eljutott idáig, de nem érti, mintha nem férne a fejébe, mire fel ez a csinnadratta…

Articskaszv1Megérkezik az előétel. Csőben sült articsókaszívek rokfortmártással. Sem a szín, sem az állag nem bizalomgerjesztő. A zöldnek egy fakó, fáradt, bizonyosfajta emberi váladékhoz hasonló árnyalatát vette fel sütés közben az articsóka torzsája, vagy ahogy ezen a csodálatos nyelven mondják: a szíve. A „csőben sütve” valami olyasmit jelenthet, hogy az egész egyben jól összesül. Igen ám, de itt van ez a bizonyos kemence… Az enyhén füstös íz, az a megnevezhetetlen valami, ami e már-már taszító látványt ízlelési élvezetté alakítja át. Meglátom Alaint, és gyorsan megkérdezem, mi a titok itt, az articsókaízben, mely fűszerek kísérik e már-már érzékien füstös ízt? Rózsabors és reszelt szerecsendió… meg ott van még a tejszín is, a rokforttal… Hiszem is, nem is, hogy ilyen egyszerű… A második fogás, a főétel hamar megérkezik – magamban elnézést kérek Daumier-től, hogy továbbra is megvárakoztatom. Marhaszelet gorgonzolamártásban. Beléváj a villa, a kés, és vér szökken elő a húsból, csorog rá az alatta lévő fehér mártásra… Nem is tudom, folytassam-e, mivel a látványtól megdermedek, az íz azonban felséges. Puha-omlós a hús, ám ránézésre nyers, sőt, úgy rémlik, mintha a marha eleven húsába szúrnám azt a villát, olyan friss, bíborszínű a vér. Előbb a szív, most a vér… Mi lesz a desszert, kérdezem magamban. Roussilloni, kései szüretelésű vörösborban, banyuls-ban áztatott fügeszeletek, szintén kemencében sütve. Ahogy kihozzák, látom, többszörösen is vörös: a gyümölcstől, a bortól. Íze jóformán nincs: jó benne, hogy nem szirup-édes, s a pici fügeszemek olyan zsengék még, hogy roppanásuk a szájban szinte észrevétlen.

DaumierautomataRatapoilbanEllenben éppen most akad meg a szemem a kis Daumier-szobron. Hencegő, háryjánosszerű figura. Később utánajárok, ki-mi ez, de most még tudatlan vagyok és csak a szót ízlelgetem, az ízlelgetés eme estéjén. Ratapoil: ha szétszedem elemeire, a „patkány” (rat) és a „szőr” (poil) jelenik meg előttem, más szóval a Ratapoil az „Szőrös patkány”-t jelent. Amint hazaérek, lázasan kutatni kezdek Daumier, meg e szobor után, minden elképzelhető helyen. A republikánus művész Körték címmel tusrajzsorozatot készített Lajos Fülöp királyról, hatalomra kerülésének alkalmából. Nem pusztán a fejforma hasonlósága miatt kapta a Körte nevet a király, hanem mert e gyümölcs neve tökfejet, ütődött hülyét is jelent, bizalmas szóhasználatban. Lajos Fülöp nem tűrte a bizalmaskodást, úgyhogy hat hónapig börtönben ült az alkotó. Gúnyolódó kedvét nem szegte a büntetés, de ezután tartózkodott a direkt utalásoktól. Nem tudom, mennyire volt nagy az a tartózkodás, mert a Szőrös patkány nem más, mint a parvenü III. Napóleon császár. Paul Valéry írta, hogy e művész számára az ember nem ábrázolandó tárgy volt, hanem egy olyan anyag vagy alak, amellyel az emberi gyarlóság, máshol a kiszolgáltatottság ezer arcát mutathatta meg. Valéry azt mondja, hogy Daumier nevetséges figurái egyfajta Utolsó Előtti Ítéletet jelenítenek meg: a Morál és az Intellektus haláltáncát. Olvasom-olvasom tovább a betűket, s egyre jobban magával ragad a valéry-i gondolatmenet. A napóleoni Polgári Törvénykönyv (Code Civil) alapozta meg a polgár biztonságérzetét, s betonozta bele a társadalomba, megfosztván minden kockázathelyzettől. És – teszi hozzá Valéry – ezzel kezdetét vette a nemzeti kisszerűség korszaka, ahol az „olcsóság” lesz minden minőség mértéke. A középszerűség és a létben való biztonságérzet, megelégedés szétárad minden irányban a társadalomban – a kor művészét látja Valéry Daumier-ben, s nagyságát Michelangelóhoz és Rembrandthoz méri, azzal teszi egyenrangúvá. Ő, Valéry, aki annyi egyetemet kijárt, nem éri fel ésszel, hogyan tudhatott mindent az emberről, hogyan válhatott kora legnagyobb művészéve az, aki semmiféle iskolába nem járt, rajzolni sem tanult. Merthogy autodidakta volt.

Az étteremből eljöttem, de Alaintől nem váltam el. Ajándékba odaadta a nyakában lógó, rézbe foglalt lyukas kavicsot, amit most én viselek tovább. Kilencvennégy telefonüzenetet kaptam tőle. Mindegyik másképpen és más szavakkal szólt ugyanarról. Egyetlen szóismétlés nélkül. Tanulhatok tőle. Én pedig mindössze egyszer válaszoltam, egyszer voltam képes, nagy nehezen, írni. Ezt: Ne soyez jamais triste. Ce qui est loin, reste toujours auprès de vous… (Ne legyen szomorú. Ami távoli, mindig a közelében marad.)

Az eddig megjelent riportok:

Párizs-Szerelem 5.: Gasztrognomé – 1. rész

Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin

Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben

Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”

Párizs-Szerelem: Pávahercegnő

Párizs-Szerelem: Bevezető

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top