Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül – Athenaeum Kiadó, 2018 – 400 oldal, keménytáblás kötés ISBN 978-963-293-822-6
Vámos Miklós regényeit megboldogult anyám szerette. Talán ezért is nem olvastam. Sokáig. Mit mondhatna nekem egy olyan szerző, akit az én időből kiszakadt, anakronisztikus édesanyám kedvel? Aztán lassan, szinte észrevétlenül változott meg a helyzet, és az irodalom – Vámos irodalma – átlépte a generációs szakadékot. Vagy „benőtt” a szakadék? Akkor már azt nem értettem, hogy miként szeretheti anyám ezeket a hozzá nem illő könyveket. A Vámos-olvasás következményiről legutóbb töredelmes vallomást tettem a Töredelmes vallomás című kötet kapcsán. És most itt az új, négyszáz oldalas regény, a már elsőre is ironikusnak tűnő címmel:
Mire vonatkozhat ez a rejtélyes, furcsa cím? Mi az, ami legközelebb sikerülhet? Kinek? Miért bíztatja magát – vagy az olvasót? – ilyesmivel az író? Vagy a regény főszereplője, Nagy Iván? Vagy esetleg Beethoven?
„Ludwig csak tudta, ő vezette be a metronóm használatát gyakorláshoz és kottaíráshoz. De a karmester mind azt hiszi, ő fingta a passzátszelet, s még a zeneszerzőnél is jobban érzi a megfelelő tempót. Beethoven bizonytalanabb volt, folyton kísérletezett. Vezényléskor csak a nagy ívek érdekelték, ha azokat megcsinálta a zenekar, örvendezett. Ha becsúsztak fals – falsch – hangok, sosem ismételtetett, hanem így szólt: »Legközelebb majd sikerül.« Ez azér szép.”
Igen, Beethoven, mert neki, illetve a szimfóniáinak is fontos szerep jut ebben a könyvben. A szimfóniák mentén szerveződik regénnyé a történet, mely nem véletlenül oszlik kilenc fejezetre, s nyilván az sem véletlen, hogy kilenc év történéseit meséli el. Egy barátságról, és a hozzá tartozó, köré pakolható „extrákról” – szerelemről, munkáról, kisiklásokról és ügyeskedésekről – szól a Legközelebb majd sikerül. Vámos Miklós élete első regényének, a Borgisznak (1976) főszereplőjét hívja-húzza elő, Nagy/Nagj Ivánt, s mellé társnak/barátnak egy másik Ivánt, Kispéter Ivánt, a regény során hallását vesztő (ld. Beethoven?) hangmérnököt állítja. A két Iván egymásra találása és barátsága mindkettejük számára kiutat kínál a megrekedtségből, megfeneklettségből. Vállalkozást alapítanak, s válási tanácsadásban utaznak, s jól is mennek dolgaik (közben Nagy I. egy zenefilm forgatókönyvén dolgozik). És boldogan éltek, míg…?
A rutinos olvasó tudja, hogy a világ, a mi világunk – mert a regény kilenc éve az elmúlt kilenc évünk és helyszíne az, ami minket is körbevesz – nem így működik. Az élet bonyodalmai elől nem lehet elmenekülni, és az emberi kapcsolatok sem úgy működnek, ahogy tankönyvileg illene nekik. Tanúi lehetünk Ivánok – gyakran farokvezérelt – csetlésének-botlásának, érezhetjük, érthetjük, átélhetjük problémáikat és öncsalásaikat, melyek nem sokban különböznek a mi problémáinktól. Ha nem magunkra, akkor barátainkra ismerhetünk rá. Mert ez a világ, a mi kis világunk eléggé/nagyon olyan, mint a regény világa. De nem ilyen tragikus – még halállal spékelve sem – a Legközelebb majd sikerül világa! Van benne játékosság, s az íróból átcsorog a regénybe az írás öröme… ami jó lehetőség az olvasás örömének átélésére, a próza inneni-onnani csillogásainak felismerésére.
A Legközelebb majd sikerül a mai kor regénye, s bár a benne felvetődő konfliktusok (nagy szavak következnek) az „örök emberi” megoldhatatlan megoldandókhoz sorolhatók, az összkép mégis nagyon mai. Benne van az elmúlt évtized – jó, csak kilenc év – „klímája”.
Ha megéljük, érdemes lesz ezt a regényt húsz-harminc év múlva – más szemmel, más nézőpontból egy más világban – újra elővenni. Talán érdemes lesz akkor is írni róla. Akkor, legközelebb, majd sikerül…
