“Ezt a gyereket így mégsem lehet színpadra állítani!”,
sopánkodott a rendező, amikor pályafutása talán legfurább figuráját hozták elé. A hétéves kislány ugyanis mindenfajta erőfeszítés nélkül megtanulta a szövegkönyvet és az összes dalszöveget, és lelkesen fel is mondta, ha kérték. Lámpaláz nélkül állt ki bármilyen közönség elé – csak éppen olyan csámpás lábbal tette ezt, és egyébként is olyan furcsán járt, hogy a felnőttek aggódva néztek össze.
“El kellene küldeni Lucy nénihez!”,
ajánlották a szülőknek a színházi emberek. Jót fog tenni neki, nemcsak a darab miatt, hanem amúgy is.
Ez a kislány én voltam (csak e sorok írása közben eszméltem rá, hogy még mindig mennyire nehezemre esik leírni, kimondani, meghallani, elfogadni ezt a “csámpás” szót), és így kezdődött több mint egy évtizedig tartó, ámde garantáltan életre szóló kapcsolatom Lucy nénivel.
A legendák felhője úgy lengte körül, mint a füst, ugyanis a balett-, sztepp-, művészi torna- és színpaditánc-órák között mindig elszívott egy cigit, esetleg legurított egy feketét. Aztán visszament és végigugrálta a következő órát is, az energia szinte izzott körülötte. Ha rákérdeztünk, hogy hány éves, elterelte a szót (“amíg idáig fel tudtam emelni a lábamat, tizenhat voltam, most már húsz vagyok”), de ma tudom, hogy már akkor hetvennégy körül lehetett, amikor először jártam nála. És mentem újra és újra, lassacskán megtanultam kifordítani a bokámat, a járásom sokat javult, már tulajdonképpen semmi gyakorlati haszna nem volt a táncoktatásomnak (azért az evidens volt, hogy zseniális táncos sosem lehetek), mégsem mondtam le az órákról. Lucy néni tudott valamit, amivel még középiskolásként is a bűvkörében tartott, pedig akkorra már a színészkedéssel is felhagytam.
Érettségi után külföldre költöztem, így nem járhattam többé Lucy néni óráira. Miután túljutottam az egyetem első két félévén, és már elhalványultak az iskolai testnevelésórák kellemetlen emlékei is, elkezdtem valami igazán nekem való sportlehetőség után nézni. Talán nem meglepő, hogy a tizenkét év tánciskola után pont a Zumba mellett kötöttem ki. Ez a sportág állítólag úgy keletkezett, hogy egy Beto Pérez nevű aerobic-edző egy alkalommal otthon felejtette az aerobicos zenéket. Hogy vendégei ne csalódjanak, az autójában tartott latin tánczenékkel rögtönzött egy táncos órát, majd a nagy sikerre való tekintettel kifejlesztette a táncos-tornázós Zumba-módszert.
Első Zumba-oktatóm Jasmin volt, egy káprázatos szépségű fiatal nő, derékig érő szőke hajjal. Kiskorában a balett volt a szenvedélye, ami meg is látszott a módszerén: talán ő mutatta a legtáncosabb, legkecsesebb Zumba-mozdulatokat minden oktatóm közül. Egyszer csak el-elmaradt néhány óra, de hamar visszatért Jasmin, a vízesés-hajzuhatag nélkül, színes zumbás kendőkkel a fején. Olyan széles mosollyal táncolt, mintha nem is két kemoterápia között ugrana be órát tartani.
Teltek az évek, az alapszakon eljött a szakdolgozat ideje, és én elkezdtem járni egy bécsi magyar közösségbe, hogy feltérképezzem, hogyan építenek magyar identitást idegenben és hogyan adják át mindezt a gyermekeiknek. Szinte minden rendezvényükön felléptek a Napraforgók és a Napraforgócskák, egy felnőtt és egy gyermek néptánccsoport. Furcsán hangzik, de Magyarországon valahogy soha nem vettem észre, milyen ősi erő rejlik a néptánc amúgy egyszerű (vagy legalábbis annak tűnő) mozdulatsoraiban, a népi hangszerek sírva-nevetős hangzásvilágában. Bécsben észrevettem. Szerettem nézni a rokolyás lányokat, szalaggal a hajukban, ahogy a fiúk átfogták a derekukat és megforgatták őket a színpadon. Sosemvolt világ. Féltve őrzött, megkonstruált, mindig újragondolt identitás.
És vajon az én identitásomba hogyan ivódhatott bele ennyire mélyen a tánc? Valami, amibe éppen azért kellett belevágnom, hogy ne legyen annyira rémes a mozgásom? Lucy néni tavaly márciusban halt meg – mélyen érintett minket a tény, valahogy egyik régi tanítványa sem hitte el, hogy ez valaha megtörténhet, teljesen úgy tűnt, hogy Lucy néni örökké fog élni. Csak ez a gyászhír ránthatta le a leplet az életkoráról: kilencvenhárom éves volt. Néha benézek a régi tánciskolás Facebook-csoportba, mi van mostanság a többiekkel, és nagy ritkán Jasminnak, első Zumba-oktatómnak is rákeresek a profiljára – úgy tűnik, jól van, a férjével gyönyörű helyeken járnak.
Aztán felállok a gép elől, megyek sétálni, intézkedni, szórakozni, és valahogy minden lépésemben benne van, hogy a tánc egy csoda. Megváltoztatta az egész életemet, és nem is tudom, mi lett volna velem nélküle.
14-18 éves vagy, érdekel a tánc, netán te magad is táncolsz, vagy úgy gondolod, jó hatással lenne a lelkedre, testedre, közérzetedre egy táncos élmény? Az idei négyrészes #NoBabel koncertsorozat (NoBabel I., NoBabel II. , NoBabel III., NoBabel IV.) középpontjában a tánc áll. Ősök kizárva – a beszélgetés során mindent megkérdezhetsz a táncról, amit eddig nem mertél, és olyasmit is megtudhatsz, amire nem is gondoltál! (Azért szóljatok a szülőknek, hogy a zene idejére ők is visszajöhetnek.)
