Philip C. Almond: Élet a halál után / A túlvilág rövid története [Afterlife – A History of Life after Death] – Corvina Kiadó, 2018 – fordította Barabás András – 294 oldal, flexibilis kötés – ISBN 978-963-13-6522-1
A halál utáni élet reménye az emberek többségében mélyen benne él. Az emberek zömét foglalkoztatja ez a kérdés, sőt valamiféle megfogalmazott – többé-kevésbé artikulált – elvárásaik is vannak a túlvilággal kapcsolatban. Persze, ezek az elvárások korántsem egységesek, s bár évezredek vitáiban kikristályosodott valamiféle elképzelésrendszer, mégis inkább a hagyományokban gyökerező sokféleség a jellemző.
Nem is csoda, hiszen tudásunk, tapasztalatunk, ismeretünk nincsen. Bizonyítékok és tények nem állnak rendelkezésünkre. S ha innen nézzük, több mint meghökkentő, hogy az elmúlt kétezer év legfontosabb témái közé tartozik, és kulturális szempontból is az egyik legfontosabb témája a túlvilág.
„Ekkorra [XIII. század] már közmegegyezéssé vált, hogy – Athenagorász véleményével ellentétben – amit valaki elfogyasztott, az az ő testének anyagává lett. Abban az esetben, ha egy ember testét egy kannibál teste fogadta be, Aquinói Szent tamás arra a következtetésre jutott, hogy az elnyelt részlet abban támad fel, akié eredetileg volt, s hiányzó anyag a kannibál által elfogyasztott többi ennivalóból pótlódik – vagy isten pótolja ki a hiányt.”
– meséli Almond a skolasztika leleményinek egyikét a test feltámadása kapcsán. persze, nem lenne skolasztika, ha probléma itt véget érne:
„Csakhogy – vitte tovább a gondolatot tamás – mi van akkor, ha az a kannibál kizárólag emberhúson élt, hiszen akkor a kannibál minden részét visszakövetelhetnék azok, akiket megevett. Így azonban, miután összes áldozata visszakapta a maga részét, semmi sem maradna magából a kannibálból a feltámadáshoz. Nos, ilyenkor, írja Aquinói Szent tamás, az illető szülei által létrehozott embrionális anyag marad meg. Ennyi elegendő istennek ahhoz, hogy helyreállítsa a kannibál testét. Igen ám, folytatja Szent tamás, de mi történik, ha már a kannibál szülei is kizárólag emberhússal táplálkoztak?”
– az olvasó engedelmével nem folytatom tovább, a megnyugtató válasz megtalálható Philip C. Almond könyvében.
A mai európai (alapú) gondolkodás a görög filozófusokból és a zsidó hagyományból létrehozott és kiteljesített keresztény hagyományra támaszkodik. Sok esetben Platón és Arisztotelész keresztény köntösbe öltöztetett tanítása – és ezek összecsapása – határozza meg, hogy mit gondoltak a túlvilágról. A kereszténység legnagyobb koponyái próbáltak megnyugtató választ adni a tulajdonképpen valószínűtlen kérdésekre, s bár az Újszövetség sem ad biztos alapot, mégis olyan koponyák fejtették ki véleményüket, mint Origenész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és a többi skolasztikus. Hallatlanul izgalmas évszázadokon keresztül zajló készhegyre menő viták és szellemi párbajok eredményeként a XXI. századra sikerült eljutni a tisztességes és megengedő bizonytalanságig. A nem-tudás felvállalásáig, és a hit szerepének elismeréséig. persze, az eredmény nem túl impozáns, nem ad megnyugvást, vagy örömöt, de ha már így alakult, akkor csodálattal szemlélhetjük a megtett utat, mely kultúrkincsek sokaságát termette. (elég, ha a borítóképet is biztosító Hieronymush Bosch festményeire gondolunk… A felsorolás folytatható lenne ad infinitum.)
Tényleg elképesztő utazás az, amin végigkíséri az olvasókat Philip C. Almond, sajátos szempontból benne van két évezred teljes története, s például, ha eddig nem esett volna le, itt végre kiszúrja a szemünket, hogy az addigi világot fenekestül felforgató reformáció is a túlvilág értelmezésének torzulásai és különbözőségei miatti vitán robban ki. Hiszen a Luther által kárhoztatott búcsúcédula az evilági javakért cserébe ígér túlvilági segítséget.
***
A kiragadott idézet látszólagos bornírtsága ellenére is esküszöm, hogy eszemben sincs gúnyolódni kétezer év szellemi teljesítményén, vagy éppen Philip C. Almond könyvén. mindkettő hatalmas – és az eredménytől függetlenül – fontos/lenyűgöző munka. A válaszokat, meg nyilván megkapjuk halálunk után. Vagy nem.
