Aki belép a Kovács Margit Kerámiamúzeumba Szentendrén, azt már az udvaron erőteljes szobor fogadja. Teljesen más, mint amiket Kovács Margit készített. Embernagyságú. Csak áll ott, mégis birtokba veszi az egész kertet. Szétvetett lábbal, összefont karral néz el a látogató feje fölött. Férfiasnak tűnik elsőre, de nő. A karja eltakarja a mellét, de amúgy meztelen, hangsúlyosan az. Mégis inkább a szemébe próbálunk belenézni. Rabóczky Judit szobrászművésszel beszélgettünk a Judith című munkájáról.
Miért dolgozol mostanában csak női testekkel?
Ez evidens: nő vagyok, a legkézenfekvőbb számomra a női test. Még jóval a „me too” kampány előtt, két éve kezdtem el azt a sorozatomat, amelynek a Szentendrén látható, Judith című szobor egyfajta továbbnyúlása. A sorozat kilenc nőt ábrázolt, és „A világ eredete” címet kapta, Courbet festménye után. Korábban hegesztett vaselemekkel és műanyag kábellel dolgoztam, ez a vaginasorozat viszont sokféle anyagból készült. Szinte gátlástalanul kísérleteztem: földanyaggal, latexszel, tükörcserepekkel.
Amikor Parti Nagy Lajos megnyitotta a Fugában tartott kiállítást, társadalmi kontextusba helyezte őket. Politikus szobroknak nevezte. Mások pedig feminista alkotásoknak látják. Én viszont csak azt mondanám rájuk, hogy femininek. Nők. De nem mindenekelőtt nők! Ha férfi lennék, akkor férfitestekkel dolgoznék. Provokálni sem akarok velük. Volt egy néni, aki odajött hozzám a kiállításon, és odasúgta, hogy milyen bátor vagyok. De ez nem bátorság szerintem. Csak arról beszélek, ami van.
Azért az, hogy világít a vaginájuk, eléggé felhívja a figyelmet a nőiségükre, túl az ember voltukon.
Az mégiscsak egy fontos nyílás… Profán módon is lehet érteni, de szerintem szentség az a hely. Aztán hogy hogyan kezeli az ember, az az ő dolga. A fénnyel korábban is foglalkoztam, de itt ténylegesen megjelent, lámpát tettem a szobrokba, a nemi szervükhöz. Van, aki szerint ez túl direkt, pornóra emlékeztet. De nem ez volt a célom vele.
Sokféle visszajelzést kapsz a szobraidra, zsigerieket is. Van, aki provokációnak tartja őket, pedig azt mondod, nem akarsz provokálni. Hogyan kezeled azt, hogy ilyen hatásuk van?
Amikor készítem a szobraimat, nem azt mérlegelem, hogy mik lesznek majd a befogadói reakciók. Ha félreértelmezik a szobraimat, azzal sem foglalkozom – túl sok energiát venne el. De mi is az, hogy félreértelmezés? Egyszerűen csak tízből tíz ember máshogyan látja, máshogyan éli meg őket. Múltkor itt volt egy gázszerelő a lakásomban, látta az itt tárolt munkáimat. Nagyon tetszettek neki. Máskor meg pont a képzett művészettörténész érti félre úgy a szobraimat, hogy nem tud azonosulni velük.
Azért szerencsére nagy az érdeklődés a munkáid iránt.
A Fugában tartott kiállítás szinte felrobbant: ezren voltak a megnyitón. Nagy show volt. Parti Nagy Lajos szövege után Gergye Krisztián performansza következett, két órán át táncolt. Közben minden szoborral kapcsolatba került, sok kockázatot vállalt, le is vetkőzött. Jerger Kriszta, a kurátor húszasával engedte be az embereket, úgy lehetett részt venni a megnyitón. De ami még fontosabb: a megnyitó után sem síri csönd volt, ahogy általában lenni szokott képzőművészeti kiállításokon, hanem jöttek, nézték.
Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy ennyi embert vonzottak a munkáid?
Nekem szobrászként fontos a külcsíny is, nem csupán a jó koncepció. És nem szeretem azt sem, ha a képzőművészet elitista. Nagyon fontos számomra, hogy a gázszerelő bácsinak is tetszettek a szobraim, hogy megtisztelt azzal, hogy megpróbálta befogadni. Mindenkinek van igénye arra, hogy lelki táplálékot kapjon, és lehet is nevelni vizuálisan az embereket. Olyan családból jövök, ahol senki sem művész. De már érzékelik és értékelik, hogy én az lettem.
Apám lakatosmester. Az egyetem első pár évében az az ötletem támadt, hogy ellesek apámtól néhány fogást, bejártam a műhelyébe. De elégedetlen volt a munkámmal, csak azt nézte a szobraimon, hogy nem tudok profin hegeszteni, nem pedig azt, hogy miről szólnak… Ma már viszont látom rajta, hogy megérintette ez a másik világ. Nyolcvan évesen is tud valami új felé nyitni az ember. Apám ma is fennakad azon, ahogy hegesztek, mégis fogékony az elkészült műre. Ez a művészet hatalma: megszólítja az embereket. Csak sajnos a szobrászat hátrányos helyzetben van a többi művészeti ághoz képest, szinte láthatatlan.
Közben pont a szobrászok készítenek köztéri alkotásokat is, amelyeket mindenki lát. Létezik ma is köztéri szobrászat, nem?
Létezik, persze. Volt is felkérésem már. De hatalmas felelősség, és alkalmazkodni kell az igényekhez – hiszen száz év múlva is ott lesz. De általában is igaz a szobrászatra, hogy ez az a műfaj, ami legtovább él az anyagban, ezért mindent nagyon át kell gondolni munka közben.
A Judith Szentendrén ha nem is köztéren áll, de kültéren. Egy kertben, ahova bárki betérhet. Hogyan került a Kovács Margit Kerámiamúzeum udvarába a szobrod?
Az ArtCapital rendezvénysorozat keretében kaptam a felkérést, és ezt a helyszínt javasolták. Kovács Margit művészete teljesen más világ, mint az én munkáim, de elismerem, hogy szakmailag jól meg vannak csinálva a szobrai. Nem kifejezetten oda készítettem a szobrot, de kissé alkalmazkodtam a helyszínhez. Részben ebből fakadt, hogy terrakottajellege lett a szobornak. Festett műgyanta az anyaga, de terrakottára hasonlít. És mivel így kültérre készült a Judith, a formai és szerkezeti részén is változtatnom kellett. Masszívabb lett, mások az arányai.
Egy kertben áll, hallottam már, hogy olyan, mintha az Édenben lenne. De mégsem Éva! A szobor címe, a Judith, másféle női történetre utal. A kemény és okos bibliai Juditra. De benne van az én identitásom is, hiszen én is Judit vagyok. Végső soron univerzális kérdésekről szól, nem is tudom megmondani pontosan, hogy miről. Judith mindenekelőtt teljesen természetes módon: van. Létezik, úgy, ahogy van, meztelen ágyékkal és fejjel. Egyébként a szobor én vagyok, csak a haj és szőrzet hiánya absztrahálja, nem látjuk meg a hasonlóságot.
Fontos számodra, hogy téged ábrázol a szobor?
Praktikus okokból is én vagyok a saját modellem, magamat tudom a legjobban irányítani. De van ennek elvi része is. A hetvenes évek óta kérdés, hogy számít-e az, hogy férfi vagy női alkotó készíti az aktot. Ugyanaz lesz a végeredmény, ha férfi vagy nő csinálja? Ugyanúgy látjuk, ugyanazt jelenti? Annyiban számít szerintem, ha nő csinálja a női aktot, hogy akkor személyesség lesz benne. A női lét élményeit csak nő tudja átélni. Hitelesebb. És szerintem akkor jó egy mű, ha az alkotó vásárra viszi a bőrét. Ha a saját bőrét viszi a vásárra, nem másnak a testrészeivel veri csalánt.
A múzeumokban mindössze 4% a női művész, viszont 76%-ban nő a műtárgyak alanya, pucéran, tárgyiasulva. Szerencsére mostanában kezd helyrebillenni ez az arány. De tízből kilenc emberben attól még ellenkezést kelt, ha azt mondom, feminista vagyok. Mindenki egy férfigyűlölő amazonra asszociál, miközben egyáltalán nem erről van szó. Feminizmus alatt sok mindent lehet érteni, a modern formája teljesen más, mint az évtizedekkel ezelőtti. Tereskovával jóban vagyunk, oda-vissza hatunk egymással. Készült egy klip is a szobraimról az ő egyik dalával. Na, ő egy feminista ikon, én meg nem tartom annak magamat.
Számomra a Judith gesztusa arról szól, az a dac van benne, hogy ne azt nézd, hogy nő vagyok, hanem mint embert vegyél észre.
Jerger Kriszta kurátor írta ezt a Judithról:
„Őserő árad minden porcikájából, pedig csak a meztelenség kiszolgáltatottságát leplezi. Biztos lábakon áll és elhiteti velünk, hogy ereje korlátlan, szétveti testét, mert mindenre képes. Pedig nem! Tekintete a távolba mered, nézése közömbös, vagy inkább reményvesztett. Néz, de látni nem akar. Megjelenik benne a bizonytalanság, az egyedüllét felismerésének fájdalma.”
Nemcsak formák a szobraid, hanem karakterek is. Rögtön azon kezdünk gondolkodni, hogy ki lehet ő, mi lehet a története… Ha nincs is személyiségük, identitásuk van ezeknek az emberalakoknak. És persze beléjük is helyezkedünk, mintha a saját bőrünkön éreznénk a létezésüket.
Szerintem van kollektív arche-tudatalattija az emberiségnek. Az emberi testet ábrázoló szobrok hasonló dolgokat mozgatnak meg mindenkiben. Az emberiségnek vannak nagy közös momentumai, történései, pl. a világháborúk. És ezeket akkor is hordozzuk, ha mi személyesen nem éltük át. Aki érzékeny erre, annak szerencséje van, ha ki tudja fejezni – és akkor művész lesz, nem pedig megbolondul.
El tudnád képzelni, hogy ami foglalkoztat, azt az emberi testtől függetlenül ki tudd fejezni?
Ha elénekelném, elírnám, eltáncolnám, akkor is ugyanarról szólna. De nem tudok táncolni, se énekelni. Kiskoromban is jobban vonzottak a formák. Földhözragadt alkat vagyok, ha megfogok valamit, rögtön bevonódom. Kiskoromban rengeteg babám volt, pszichodrámát játszottam velük. Már a homokozóban is mikrokozmoszt teremtettem, amiben én voltam az isten. Azóta is megmaradtam ebben a nyelvezetben, amit kifejlesztettem.
Kitárulkozó, akrobatikus mozdulatokból állt „A világ eredete” sorozat, a Judith viszont stabilan áll a földön, és szembe néz a nézővel. Erősen kirajzolódik a szeméremajka, de a szobor arra hív, hogy az arcát nézzük. Kicsit olyan, mintha a Judith annak a kilenc szobornak az összefoglalása, lezárása lenne. Volt ilyen szándékod?
Judithnak van egy párja abban sorozatban, tükörcserepekkel borítva. Az egy istennő, királynő… Földi anyagból elkészítve viszont teljesen másról szól ugyanaz a szobor. Különbség az is, hogy itt az üvegszem mellett döntöttem. Eszembe jutottak az etruszk szobrok, amelyekben ténylegesen felépítették a szemet, és emiatt valóban néznek. A Judith is néz. Szinte mágikus.
Folytatod a női testekkel való munkát?
Most is női alakokkal foglalkozom. Még archaikusabbak és kegyetlenebbek. De ugyanolyan őszinték.
