A homofóbia evolúciós rejtély

Túlzás lenne azt állítani, hogy Alan Turing brit matematikus elmagyarázta a logikai és matematikai gondolkodás mibenlétét, feltalálta a digitális számítógépet, megoldotta a test és a lélek problémáját, és megmentette a nyugati civilizációt. De azért nem lenne akkora túlzás.

Mérföldkőnek tekinthető 1936-os cikkében Turing előállt néhány egyszerű mechanikai művelettel, amelyek segítségével bármilyen kiszámítható matematikai és logikai képlet kiszámítható. E műveletek könnyen végrehajthatóak egy géppel – digitális számítógéppel –, amelyet egy évtizeddel később Turing gyakorlati formában is megvalósított, és amely a mai számítógépek prototípusának tekinthető. A közbeeső időszakban a második világháborúban a brit kódfejtő egységnél dolgozott, és részt vett a nácik és tengeralattjáróik közötti kommunikációt lehetővé tévő kódnyelv feltörésében, ami döntő fontosságúnak bizonyult a német tengeri blokád legyőzésében és a háború menetének megfordításában. A háború végeztével Turing írt egy újabb cikket (azóta is széles körben olvassák), amelyben egyenlőségjelet tett a gondolkodás és a számítógépes munka közé, és ezzel magyarázattal szolgált a fizikai rendszer intelligenciájának kidolgozására. Ezután a tudomány egyik legnehezebb kérdése felé fordult – hogyan alakulhat ki egy organizmus szerkezete vegyi anyagokból az embrió fejlődése során –, és zseniális megoldással állt elő.

Vajon hogyan mondott köszönetet a nyugati civilizáció minden idők egyik legnagyobb géniuszának? 1952-ben a brit kormány letartóztatta, visszavonta a felhatalmazását, hogy titkos anyagokhoz is hozzáférjen, börtönnel fenyegette és kémiai úton kasztrálta, mígnem negyvenkét éves korában végzett magával.

Hogy mivel érdemelte ki Turing a hálátlanság eme megnyilvánulásait? Szexuális viszonyt létesített egy férfival. A homoszexuális cselekményeket akkoriban törvény tiltotta Nagy-Britanniában, ezért súlyos szemérem elleni vétséggel vádolták, ugyanannak a törvénynek az alapján, amellyel az előző évszázadban tönkretették egy másik zseni, Oscar Wilde életét. Turing üldöztetését az a félelem motiválta, hogy a homoszexuálisokat könnyebben behálózzák a szovjet ügynökök. A félelem nyolc évvel később vált nevetségessé, amikor John Profumo brit hadügyminiszter azért kényszerült lemondásra, mert viszonyba keveredett egy szovjet kém szeretőjével.

Legalább azóta, hogy Mózes harmadik könyvének 20:13 szakasza halálbüntetést helyezett kilátásba azon férfi ak számára, akik úgy hálnak egy férfival, mint nővel szokás, a kormányok előszeretettel használták ki az erőszak monopóliumát homoszexuálisok bebörtönzésére, kínzására, megcsonkítására és megölésére. Ha a meleg férfi megúszta a szeméremsértés, a szodómia, a pederasztia, a természetellenes cselekmények és a természet elleni bűncselekmények ellen szóló törvények formájában megvalósuló kormányzati erőszakot, még mindig tarthatott felebarátai verés, homofób erőszak és melegellenes gyűlölet-bűncselekmények képében jelentkező erőszakos fellépésétől.

A homofób erőszak, akár az állam szítja, akár alulról szerveződik, rejtélyes tétel az emberi erőszak katalógusában, mert a támadó nem nyer vele semmit. Nem forog kockán egyetlen vitatott erőforrás sem, és mivel a homoszexualitás áldozat nélküli bűncselekmény, az elrettentés nem hoz békét. Inkább azt várhatnánk, hogy a hetero férfi így gondolkozik meleg férfi társairól: „Remek! Több nő jut nekem!” Ugyane logika mentén a leszbikusság lenne a legaljasabb bűn, hiszen egyszerre két nőt is kivon a feleségjelöltek közül. A homofóbia mégis gyakrabban előfordult a történelem során, mint a leszbofóbia. Míg számos jogrendszerben csak a férfi homoszexualitást sújtják büntetéssel, egyetlen jogrendszerben sem büntetik csak a leszbikusságot, a meleg férfi akkal illetve a meleg nőkkel szemben elkövetett gyűlölet-bűncselekmények aránya pedig csaknem öt az egyhez.

A homofóbia a homoszexualitáshoz hasonlóan evolúciós rejtély. Nem mintha a homoszexuális viselkedés különösebben rejtélyes lenne. Az ember polimorf módon perverz faj, ezért időről időre olyan élő és élettelen dolgokban keres szexuális kielégülést, amelyek nem járulnak hozzá a szaporodásához. A kizárólag férfiak között élő férfiak – hajón, börtönben és bentlakásos iskolákban – kénytelenek beérni azzal, ami a környezetükben a lehető legjobban hasonlít egy női testre. A pederasztia, amely puhább, gyengédebb és szelídebb tárgyat biztosít, egy sor társadalomban intézményesült, a leghíresebb példa az ókori Hellász értelmisége.

Amikor a homoszexuális viselkedés intézményesül, nem meglepő módon nemigen tudunk homofóbiáról. A nők szexualitása kevésbé tüzes, ugyanakkor rugalmasabb, és életük különböző pontjain boldoggá teszi őket az önmegtartóztatás, a promiszkuitás, a monogámia vagy éppen a homoszexualitás; ebből ered az amerikai női főiskolákon ismert LUG (lesbian until graduation; diplomázásig leszbikus) jelenség.

A valódi rejtély a homoszexuális irányultság – hogy miért vannak olyan férfiak és nők, akik következetesen a homoszexuális párosodási lehetőségeket választják a heteroszexuálisok helyett, vagy akik egyáltalán nem párosodnak a másik nem képviselőivel. A férfiak esetében a homoszexuális irányultság veleszületett tulajdonságnak tűnik. A meleg férfiak általában azt mesélik, hogy amint nem sokkal a kamaszkor előtt szexuális vágyat éreztek, annak mindig férfi volt a tárgya. És mivel a közös homoszexualitás gyakrabban jelenik meg egypetéjű, mint kétpetéjű ikreknél, valószínűleg a közös gének is szerepet játszanak. A homoszexualitás egyébként azon kevés példák közé tartozik, amikor a „természet vagy nevelés”-vitában a „természet” a politikailag korrekt álláspont. A közmegegyezés szerint ha a homoszexuálitás velünk született tulajdonság, akkor senki nem választja a melegséget, ezért nem is bírálható az életmódjáért; és még ha szeretnék is, akkor sem tudják megtéríteni a melegeket az osztály vagy a cserkészcsapat tagjai.

Az evolúciós rejtély abban áll, hogy a heteroszexuális szex kerülésének genetikai hajlama hogyan maradhat fenn tartósan egy populációban, hiszen ez azt jelenti, hogy az illetőnek alig vagy egyáltalán nem születik utódja. Talán a „meleg gének” valamilyen előnnyel kompenzálnak, például a nőkben fokozzák a termékenységet, különösen az X-kromoszóma esetében, amelyből két példány található a nőkben – a nőket érintő előny alig több mint fele kell hogy legyen a férfiakat érintő hátránynak a gén szaporodásához. Talán a feltételezett meleg gének csak bizonyos körülmények között vezetnek homoszexualitáshoz, amely körülmények a gének szelekciójakor nem álltak fenn. Egy néprajzi felmérés tanúbizonysága szerint az írásbeliség előtti társadalmak csaknem 60 százalékában ismeretlen vagy rendkívül ritka volt a homoszexualitás. Az is lehet, hogy a gének közvetve lépnek működésbe, érzékennyé teszik a magzatot a fejlődő agyra ható hormonok és antitestek fluktuációira.

Bármi legyen is a magyarázat, a homoszexuális viselkedést helytelenítő társadalomban felnövő homoszexuális irányultságú emberek az egész társadalom gyűlöletének céltáblájává válhatnak. Azokban a hagyományos társadalmakban, amelyek felfigyelnek köreikben a homoszexualitásra, több mint kétszer annyian helytelenítik, mint ahányan elnézik. Az intolerancia a hagyományos és a modern társadalmakban is hajlamos erőszakká fajulni. A nagymenők és a keményfiúk könnyű prédát látnak bennük, és a segítségükkel bizonyítják férfiasságukat a közönségnek vagy maguknak. A törvényhozók pedig a homoszexualitással kapcsolatos moralista rögeszméiket ültethetik át parancsokká és rendeletekké. E rögeszmék abból fakadhatnak, hogy az undor és a moralitás kölcsönhatása következtében sokan összekeverik a zsigeri ellenérzést az objektív bűnösséggel. E rövidzárlat hatására a homoszexuális partnerek kerülésének ösztöne könnyen átalakulhat a homoszexualitás elítélésének ösztönévé. A homofób érzések legalább a bibliai idők óta megjelennek a homoszexuálisokat halállal vagy csonkítással büntető törvényekben, különösen a keresztény és muszlim államokban és egykori gyarmataikon. Ennek hátborzongató 20. századi példája a homoszexuálisok megsemmisítése a holokauszt idején.

A felvilágosodás során kétségbe vonták a zsigeri ösztönökön vagy vallási dogmákon alapuló morális tantételeket, így a homoszexualitásra is más szemmel néztek. Montesquieu és Voltaire fölvetette a homoszexualitás büntetlenségét, bár odáig nem merészkedtek el, hogy erkölcsileg elfogadhatónak nevezzék. A következő lépést Jeremy Bentham tette meg 1785-ben. Utilitarista logikával – amely szerint erkölcsös az, ami a legtöbb embernek a legtöbb jót hozza – kifejtette, hogy a homoszexuális cselekmények nem lehetnek erkölcstelenek, hiszen senki sem kerül tőlük rosszabb helyzetbe. Franciaországban a forradalom után, néhány más országban az azt követő évtizedekben ismerték el törvényesen a homoszexualitást, amint az a 7.23. ábrán látható. A mozgalom a 20. század közepén indult újra, majd az 1970-es és az 1990-es években robbant ki, mert az emberi jogok eszméje a melegjogi mozgalomnak is új erőt adott.

homofóbia — *7.23. ábra.* **A homoszexualitás büntethetőségének megszüntetése az Egyesült Államokban és a világban** – Forrás: Ottosson, 2006, 2009. Hét további ország (Kelet-Timor, Suriname, Csád, Fehéroroszország, Fidzsi-szigetek, Nepál és Nicaragua) adatainak forrása: „LBGT Rights by Country or Territory”, http://en.wikipedia.org/wiki/LGBT_rights. A homoszexualitást engedélyező további harminchat ország adatai egyik forrásban sem szerepelnek.

A homoszexualitás ma már 120 országban legális, bár 80 országban továbbra is törvénybe ütközik, elsősorban Afrikában, a Karib-tenger térségében, Óceániában és az iszlám világban. Nagyobb baj, hogy a homoszexualitásért halálbüntetés szabható ki Mauritánián, Szaúd-Arábiában, Szudánban, Jemenben, Nigéria és Szomália egyes részein, valamint Irán egész területén (annak ellenére, hogy Mahmud Ahmadinezsád szerint az ő országában ismeretlen ez a jelenség). A nyomás azonban egyre fokozódik. A homoszexualitás büntethetőségét valamennyi emberi jogi szervezet az emberi jogok megsértésének tekinti, és 2008-ban az ENSZ Közgyűlésén 66 ország támogatta azt a nyilatkozatot, amely a hasonló törvények visszavonását sürgeti. A nyilatkozat mellett kiálló állásfoglalásában az ENSZ emberi jogi főbiztosa, Navanethem Pillay így fogalmazott: