Háy János: Alfabéta és a negyvennégy rabló – Manó Könyvek, 2018 – Maros Krisztina rajzaival – 128 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978- 963-4034-95-7
Mindennek rendelt ideje van – olvashatjuk az Ószövetségben (Prédikátor könyve 3,1), s bár a születéstől a halálig szinte minden felsoroltatik a szövegben, az nem szerepel, hogy rendelt ideje van annak is, hogy az ember mikor mit olvas. Hangsúlyozottan igaz ez a gyerekkönyvek esetében, amikor még a felnőtteken múlik, hogy mit mikor kap kézbe a bimbódzó elméjű gyermek. (Saját tapasztalatból tudnék mesélni arról, hogy mi az, amit nem szabad túl korán…) A gyerekkönyvek, ha megfelelő időpontban kapják el és szippantják be a gyereket, akkor egy egész életre meghatározhatják a könyvekhez való hozzáállást. Háy János meséje, az Alfabéta és a negyven rabló ékes példája a rendelt időhöz tartozó könyvnek!
Ideális esetben – felolvasva! – a gyerek akkor találkozik először a könyvvel, amikor még nem tud, de már szeretne tudni olvasni. Pont ilyen korú a történet főhőse is, aki rájön, hogy a felnőttek és a nagyobb gyerekek tudnak valamit, amit ő és ovis csoporttársai nem. A nagyobbak részesei egy összeesküvésnek:
„Titkos üzeneteket olvasnak le a falakról meg a könyvekből. Egy alfabéta nevű föníciai terrorista üzenget. Negyvennégy rablót küldött szerte a világba. Ez a negyvennégy küldönc titkos üzeneteivel fogva tart minden országot, minden birodalmat. De én megfejtem a titkos jeleket – mondta a kisfiú, s tekintetét épp a terem jobb felső sarkának irányozta.”
S ha meggondoljuk, hogy a mai világban, ahol az információáramlásból az olvasni még nem tudó gyerekek sincsenek kirekesztve, akár valami ilyesminek is lehet látni az olvasást… Főhősünk álombéli felfedezőútra indul, miután megtudta egy hajléktalan-szerű figurától, hogy hol laknak Alfabéta emberei.
„Torzonborz ábrázat, merev szemek, és olyan összezsugorodott arc. Rettenetes kinézet. Messziről ijesztő, de közelről sem vonzó. A kisfiú megállt előtte. Misi bácsi műanyag üvegből ivott valamit és nagyot cuppogott: nyamm-nyamm – valahogy így.”
Misi bácsi feltűnése egy mese lapjain igazán meglepő, de egyben üdvözlendő is, hiszen ilyen és hasonló fazonokat a gyerekek is láthatnak, s nyilván van is róluk kérdésük, csak nem tudják, hogyan-miként kell/lehet/érdemes feltenni azt. (Ez egy olyan pontja a mesének, ahol meg lehet állni kicsit beszélgetni.) Háy János a valós környezet elemeiből építi meséjét, a betűk is egy lepukkant bérházban laknak, s olyan események is szóba kerülnek, mint az Aranykéz utcai robbantás…
A bérházban lakó betűk nagyrészint klasszikus mesebeli lények, de mind-mind különös, jól megjegyezhető karakterek. Némelyikük a felnőttek számára is kézenfekvő, mások pedig a felnőtt felolvasó számára is fejtörést okoznak. De minden történetről – mind a negyvennégy lakás lakójáról elmondható, hogy felnőttnek és gyereknek egyaránt élvezetes, rekeszizom-csiklandozó figurák, akikkel öröm megismerkedni.
Persze, a többség nem ilyen intuitív és csodálatos módon tanulja meg az olvasás „onnan nézve” szinte hihetetlen tudományát, de ettől függetlenül Háy János meséjéből inspirálódhat. S persze, azoknak a gyerekeknek is jó olvasmány, akik már tudnak olvasni, de még emlékeznek rá, hogy milyen volt megtudni a betűk titkát.
„Olvasni – gondolkodott a Peti. Hogy ez az egész összeesküvés az olvasás. Hogy a testvére meg a papája meg az összes felnőtt olvasni tud. Hogy erről van csak szó. nem titkos kereskedelemről, fegyverüzletről, terrorista akcióról? Ez a megoldás?”
Bizony, olvasni tényleg „csak” ennyi. És ez így jó.
