Dúl Antal teológus Kecskeméten született 1945 június 10-én született, 2018 február 11-én hunyt el.
Tanulmányait 1967-től 1972-ig a Római Katolikus Hittudományi Akadémián végezte. 1973 és 1993 között az Akadémiai Könyvtárban dolgozott – írja a wikipédia.
1968 tavaszán, fél évvel annak halála előtt találkozott Hamvas Bélával. 1998-ban megalapította a Medio Kiadót Hamvas életművének megjelentetésére.
Rendszeresen tart előadásokat tradicionalista és ezoterikus körökben, például a Hamvas Béla Collegiumban és a SZINTÉZIS Szabadegyetemen.
Dúl Antal gondolatai egy korábbi beszélgetésből:
Az európai ember másképp viszonyul az ősforráshoz, mint a keletiek, s ezért a reinkarnációról is más elképzelés él a tudatában. Ma nyugaton is egyre többen hisznek az újraszületés lehetőségében, a nyugati ember azonban, kultúrájából fakadóan ösztönösen a fizikai testével azonosítja magát. Ezért a legtöbben – Willigis atya szavaival – hátizsákos turizmusnak tekinti a reinkarnációt. Ahogy a turista vándorol országról-országra, úgy cipeljük mi is a karmánkat egyik születésből a másikba, mint valami batyut, és addig születgetünk újra és újra, amíg a batyu elfogy, azaz megszabadulunk minden karmikus terhünktől. Kétségtelen, hogy vulgáris szinten Keleten is hasonlóan gondolkodnak a reinkarnációról: a lélek hosszú, hosszú menetelésben, sok nekifutás után juthat el a Nirvánáig. Ezen a tudatszinten azonban az ember szükségképpen a kis, téridőbe zárt énnel azonosítja magát, holott éppen a kis én számára nem lehetséges semmiféle ismétlés, reinkarnáció. A kis én azt jelenti, hogy egyszer, és soha többé. Én, a hús-vér valóság éppúgy csak egyszer lehetek, ahogy csak egy születési konstelláció van, és megismételhetetlenül egyetlen történelmi téridő van. Ha én újra eljöhetnék, ugyanennek a történetnek és sorsnak kellene újra elkezdődnie. Ahogy nem ismétlődhet meg a Termopülei csata, vagy a honfoglalás, ez a test és forma és sors sem lehet még egyszer. A buddhisták azonban ezt a lineáris időfelfogást joggal kérdőjelezik meg. Szerintük a világegyetem minden pillanatban megszületik, meghal és újra születik. A nagy Én, ez az egyetlen, örök ősvalóság pedig mindig újra és újra megszületik és meghal, minden pillanatban testet ölt. A Bhagavad Gita úgy fogalmaz, hogy „nem születtem, nem halok meg, s mert vagyok, többet el nem pusztulhatok”. Ám ezt a „nagy Ént” a nyugati ember már csak tőle független, felette álló Istenként tudta megragadni, megélni.
A teljes interjút itt olvashatod el, de előtte hallgasd meg a videón megszólaló gondolatokat:
