Berlinale, 2018 február 15-25
Folytatjuk a Berlinale elővetítésein látható filmek ismertetését
Elvesztett gyermekünk (2017), angolul: Last Child, dél-koreai film, Rendezte: Shin Dong-seok
Egy házaspár mindennapjait éli Dél-Korea egyik kisvárosában. Az európai nézőknek talán túl lassan tárul fel a korántsem hétköznapi esemény a házaspár életében. Egyetlen, tizenhét éves fiukat, Euchant nemrég vesztették el, balesetben halt meg. A “baleset” fiuk hőstette volt, mert egyik barátját mentette meg a vízbe fulladástól.
Természetesen egyik szülő sem tudja feldolgozni a fiú halálát. Az anya kétségbeesve próbálja eltüntetni a lakásukból fia hátrahagyott tárgyait, de férje türelemre inti, mondván, hosszú idő kell ahhoz, hogy elfogadják a veszteséget, s ezen a tárgyak eltüntetése nem segít. (Természetesen ebben felismerhető a koreai eleven hagyomány, a konfucianizmus és a buddhizmus értékrendje: a halottak visszatérő lelkének időt kell adni, hogy megnyugodjon, hisz akkor nyugodhatnak meg élő hozzátartozóik is.)
Az anya szeretne még egy gyereket, hiszen Eunchan is szeretett volna egy testvért. A kétségbe esett próbálkozások nem vezetnek sikerre. Magukra maradnak a szülők, s az apa úgy próbál túljutni a fia elvesztése miatt érzett fájdalmán, hogy Eunchan barátait keresi meg, azokat, akikkel a baleset napján együtt volt. Az egyik elutasítja az apa közeledését, a másik azonban, Kihyun hajlandó az apával beszélgetni. Ez a fiú kimaradt az iskolából, szüleivel megszakadt a kapcsolata, így magának kell gondoskodnia megélhetéséről. Kihyun inkább kisfiúnak néz ki, mint tizenhét évesnek, alig beszél, s a néző számára sokáig rejtély marad, mit is gondol valójában az apa közeledéséről. Az apa azonban nem tudja elviselni a bűntudatot, ezért minden elképzelhető segítséget felajánl fia barátjának. Megteheti, önálló vállalkozó, alkalmazza és tanítja Kihyunt. Lassan az anya is megbarátkozik az új jövevénnyel, egyre többet vannak hárman együtt. Amikor Eunchant, a fiukat hivatalosan is hőssé avatják (oklevél kíséretében) pénzjutalmat kap a házaspár. Az apa ezt azonnal az iskolának adományozza, ahova a fia járt, mondván, így könnyebben tudnak tanulni a Kihyunhoz hasonló sorsú gyerekek.
Minden nagyszerűen alakul: Kihyun mestervizsgát tesz, állandó alkalmazottja lesz elhunyt barátja apjának. Itt akár vége is lehetne a filmnek, s mindenki mosolyogva hagyhatná el a nézőteret.
A boldog nap után, melyet a szülők és Kihyun együtt tölt, Kihyun nem megy dolgozni. Az anya elmegy a lakására, ahol a fiú összeomolva kuporog a sarokban. Holmijai összepakolva, s leszegett fejjel zokog, amikor elmondja, hogy ő és társai “viccből” megölték Eunchant. Az ok: az iskolákban veszélyesen terjedő cukkolás, kiközösítés. Eunchan megpróbált védelmére kelni az egyik osztálytársuknak, aki a többiek eredeti célpontja volt. Mindez a folyóban történt, ahol a többiek, Kihyunnal együtt megkövezték Eunchant. Nem voltak tudatában annak, hogy a kövezés a halálát okozza. Ez után, Kihyun kitalált a felnőttek számára egy hihető történetet: ő nem tud úszni, s Eunchan megmentette a legrosszabbtól. Ezt a mesét mindenki elhitte, így lett Eunchan hős.
A szülők azonnal feljelentik a gyerekeket. Megindul a nyomozás, de mindenki tagadja azt, ami Kihyun a szülőknek mondott. Az apa és az anya mindenütt ellenállásba ütközik. A gyerekek mindent tagadnak, a gyerekek szülei pedig nyilvánosan szégyenítik meg Eunchan szüleit.
Ebbe nem tudnak, mert nem lehet beletörődni. A film utolsó fél órája arról a tehetetlenségről és elviselhetetlen fájdalomról szól, amit a szülők igazságkeresése vált ki, a teljes kiközösítést. Vagy ahogy az iskola egyik tanára megfogalmazza: maradjon minden úgy, ahogy eddig, maradjon hős Eunchan, s a szülők maradjanak nyugton. (Az apa válasza: ripityára töri a hősies tettet tanúsító oklevelet, az anya pedig azonnal kitessékeli otthonukból a tanárt. Pedig ő csak jót akart.)
Az anya azt javasolja, hogy kövessék Eunchant-a halálba. Eladják a céget, felszámolják az otthonukat. Indulásukkor azonban felbukkan Kihyun, búcsúzni jött, ők pedig álságosan piknikezni hívják. A folyópartra, ahhoz a folyóhoz, ahol a tragédia történt. Az apa meg akarja ölni Kihyunt, de végül képtelen rá. A fiú maga gyalogol be kövekkel a zsebében a folyóba, ahonnan az anya menti ki.
Hárman fekszenek a folyóparton. Itt ér véget a film, melynél megrázóbbat ritkán látott e recenzió szerzője. Az egyének teljes kiszolgáltatottsága, a közösségi normákhoz való könyörtelen, mindenáron történő igazodás kényszere az, amit a nézők többsége döbbenten és olykor felsírva követett. A film elkészítése azonban egyértelműen a dél-koreai demokrácia bizonyítéka.
Ferber Katalin, Berlin
