Az Ensemble Vortex különleges színpadi jelenség, a test-gép-zene összefüggéseiből állítja elő a zenei és képi hatást, amivel képes meglepő gondolatokat ébreszteni a közönségben. A genfi csapat fiatal zeneszerzőktől ún. újzenét játszik, most az ötödik Átlátszó Hang Újzenei
Fesztiválon lépnek fel január 13-án a Trafóban. A zenekarról és tágabb értelemben a kortárs zenéről a fesztivál egyik kurátorával, Gryllus Samuval beszélgettünk.
– Hogyan kerül kapcsolatba egy kurátor például az Ensemble Vortex csapatával?
– A fesztivál másik kurátora, Horváth Balázs a Thrensemble együttes karmestere is, és ők egy alkalommal Lützenben játszottak az Ensemble Vortex előtt. Itt ismerkedtek meg, ahol mellékesen az is kiderült, hogy az Ensemble Vortexnek magyar a menedszere. Balázs mesélt nekik a fesztiválról, ők pedig egyszer csak bejelentkeztek, hogy nagy örömmel jönnének.
– Ők jelentkeztek?
– Igen. Jó érzés, hogy már ott tart a fesztivál, hogy egy csomó ajánlatot kapunk így. Mi pedig mindig igyekszünk a helyszíneknek megfelelő programokat összeállítani. A Trafó egy igazán jó terep arra, hogy együtt tudjanak működni zenészek, táncosok, képzőművészek, színházi emberek, ez egy mindenképpen unikális hely. Az Ensemble Vortex pedig komoly technológiával dolgozik: számítógépekkel, mozgásérzékelőkkel, de emellett játszanak tisztán akusztikus zenét is.
– A vizuális hatások hogyan működnek együtt a zeneivel?
– Ez a zeneszerzőn is múlik: ha ő használ vizualitást, akkor azt a zenészek is fogják alkalmazni. A zenekar az elmúlt három évben csinált egy sorozatot Next generation címmel, amelyben zeneszerzőket kértek fel, hogy írjanak nekik új darabokat. Amit most Budapestre is elhoznak. Az ő esetükben a mozdulat gyakran csak a hangkeltés eszköze. Ugyanakkor ha van egy mozgásérzékelő – márpedig van – , és az általa érzékelt mozgási kódot nem egy teniszmeccsre vetítem rá a képernyőn, hanem adott esetben egy hanggenerátorra, akkor egyszerűen paramétereket tudok mozgatni, és az már egy zeneszerzői feladat, hogy melyik mozdulatot milyen hangkeltéshez rendelem hozzá. Tehát a vizualitás nem jelenik meg külön, hanem átfedésben van a hanggal.
– A gépek használata körülbelül mióta létezik a kortárs zenében?
– Ha megnézzük az elektronikus zenét, az tulajdonképpen kortárs zenei környezetből indult el. Persze részint elindult egy olyan tömegfelhasználás is, hogy a lakásokban legyen elektromos orgona, de alapvetően az új technikai eszközök először a rádióstúdiókba jutottak el, illetve a zeneszerzők kezdték el őket használni. Ezek hatalmas, szekrény méretű szerkezetek voltak, amikkel három szinuszhangot lehetett kiadni, és akkor a zeneszerző megmondta, hogy melyiket hogyan, milyen sorrendben, és abból lett a zenemű. Kezdetben a zeneszerzők azt gondolták, hogy az elektronikus zene megjelenésével nem is lesz szükség előadókra, hiszen ők majd mindent megcsinálnak, és a hangszórókból az a zene szól, amit ők akarnak. A következő lépésként más zeneszerzők rájöttek, hogy az, hogy valaki mozdul a színpadon, egy másik rétege a produkciónak, és hasonlóan izgalmas.
– Kortárs zenében kevésbé járatos ember számára szerinted mennyire befogadható az Ensemble Vortex produkciója?
– Tulajdonképpen ez az a koncert, ami valamiféle underground világhoz áll a legközelebb. Olyan fiataloknak, akik különben elektronikus zenét szívesen hallgatnak, szerintem ez egy könnyen emészthető dolog. Egy tizenkilencedik századi zenekari zenén szocializálódott, hangversenyre járó ember számára lehet, hogy egy kicsit idegen világ. De ez azért van, mert létezik egy híd, amiről viszonylag kevés szó esik. Azok a szerzők, akik ezeket a kortárs műveket megírják, kívülről tudják a Beethoven-szimfóniákat, és mindent, amit egy iskolában megtanítanak nekünk zeneszerzőknek. De pont azért, hogy ezt a kis átjárhatóságot megsegítsük, lesz a koncert előtt egy fél órás kis workshop a Trafó előterében, a koncert után pedig egy technikai bemutató, ahol az együttes tagjai beszélnek arról, hogy mi történt a színpadon. Így egy kicsit a technológiai részébe is beavatják a közönséget.
Stermeczky Zsolt Gábor
