A librarius könyvek sorozatban megjelent Bán Teréz: Egy asszony másik élete című életrajzi regénye, amely átível a xx. századon. Döbbenetes erejű könyv.
Bán Teréz életrajzi regényében a szemtanú mindenre kiterjedő figyelemmel emlékezik mélyszegénységből induló gyerekkorára, Budapest ostromára, 56-ra, miközben megél egy katartikus szülőcserét, és átesik két halálközeli élményen. Bárdos Artúrnak köszönhetően gyerekkorát az Operettszínházban tölti, ahol bejáratos Szeleczky Zita, Karády Katalin, Honthy Hanna és Kiss Manyi öltözőjébe. Osztályfőnöke Bilicsi Tivadar húga. Osztálytársai közt volt Heller Ágnes és Forgó Teréz, a híres divattervező. Együtt indult Róna Viktorral, Latabár Kálmán mellett statisztált. A háború alatt a színház pincéjében találkozott Sárdy Jánossal, Turay Idával, Fényes Szabolccsal, az Operettszínház akkori igazgatójával. A Legfelsőbb Bíróság elnöke mellett részt vett Rajk és Rajkné rehabilitációs perújrafelvételében. A bíróságon, végzett joghallgatóként találkozott leendő férjével, akit biztos szemmel választott ki magának. Bán Teréz életének egyetlen könyve ez, egy végsőkig őszinte, az élet intim drámáit sem elhallgató sorsregény. És mondhatni, teljes, hiszen közel 80 évesen írta.
Részlet a könyvből:
Közben közeledett a front az ország közepe felé, és
egyre hevesebbek lettek az éjszakai légitámadások.
Anyunak szívritmuszavara lett, amikor apu unokahúga,
Évike eljött hozzánk és elmondta, hogy Ilonka nénit,
az édesanyját ismeretlen lágerbe deportálták. A gettó
a közelünkben volt, a Király utcától a Rákóczi út felé,
beleértve a Klauzál teret is. Évike elárulta, hogy ő nem
megy gettóba, mert egy régi ismerőse megbízható helyen
fogja bújtatni. Anyu Évikén keresztül megüzente a
nagymamának, hogy megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot,
és amit tud, segít neki.
Én elmentem a gettóhoz, beszöktem, és megtaláltam
a nagymamát. Megbeszéltem vele, hogy x napon, x idő-
ben hol találkozzunk, hogy átadjam neki az élelmet. Ez
a találkozás párszor sikerült is. Közben mindig rosszul
voltam a félelemtől, szédültem, pillanatokra el is ájultam.
Azt hajtogattam magamban, hogy: „Ezt meg kell
tennem, ezt a feladatot végre kell hajtanom! Ha nem teszem
meg, akkor nem akarok életben maradni.”
Később, amikor már Budapest külterületén folytak a
harcok, nem tudtam bejutni a gettóba a szigorú őrzés
miatt. De veszélyes volt a lakásban maradni is, ezért
megegyeztek a szolgálati lakásban lakók, hogy leköltözünk
a pincébe. Éppen a legszükségesebb dolgokat
pakoltuk össze, amikor egy rendőr levelet hozott, anyunak
címezve. A levél tartalma szerint anyunak jelentkeznie
kell hadimunkára a IX. kerületben megjelölt
címen. Amennyiben nem jelentkezik, hadbíróság elé
állítják. Anyu olyan fizikai állapotban volt, hogy még
a mi utcánkba se tudott volna kimenni. Nem beszélve
arról, hogy az utcán az oroszok nagy távolságból zúdítottak
lövedékeket a lakóházakra. Mondtam anyunak,
hogy elmegyek a behívóval, nehogy baj legyen az
ügyből. Megmondom nekik, hogy olyan beteg az anyu,
hogy nem tud még megjelenni sem, nemhogy munkát
végezni. Úgy gondoltuk, biztosan a Lukácsi Pista keze
van a dologban. Anyu sírt, hogy nem enged el, de én
dacos voltam. Halina csizmában, nagy gyapjúkendővel,
télikabátban nekiindultam az útnak. A Körúton men-
tem végig az Andrássy úttól az Üllői útig. Tíz-tizenöt
percenként be kellett ugrálnom a kapuk alá, mert a
házak magasságában süvítettek az ágyúlövedékek. Ha
a lövedék eltalálta az épületet, a törmelék lezúdult, és
lángok csaptak ki az utcára. Az úton egyetlen civil sem
volt rajtam kívül, csak magyar katonák szaladgáltak
ide-oda, teherautók száguldoztak a Duna és Buda felé.
Az utcáról a házakba menekülő civilektől kérdeztem,
hogy hol találom a parancsnokságot. Mindig felvilágosítást
kaptam, végül a IX. kerület egyik mellékutcájában
megtaláltam a behívóban megjelölt szervezet helyiségét.
Az ajtót nyitva találtam, de egy lélek sem volt ott, sőt
az épület többi helyiségei is üresen álltak. Micsoda aljas
játék szenvedője voltam! Nyilván a nyilas Lukácsi ötlete
volt, hogy anyun bosszút álljon. És mindezt miért?
Mert zsidóhoz ment férjhez? Vagy miattam?
Mielőtt elhagytam volna az épületet, egy öregember
ténfergett befelé. Azt mondta, tényleg volt itt egy iroda,
de a nyilasok már tegnap elpucoltak.
Elindultam a IX. kerületből a VI. kerületbe. Már sötétedett.
Az ágyúlövedékek változatlanul sivítottak a Körúton
és a mellékutcákban. Nagyon fáradt voltam, civil
nem mutatkozott, egyre kevesebb katonai jármű robogott
a Körúton a Duna felé. Nekem meg egyre jobban
fájt a lábam, különösen a sarkaim a halina csizmában.
Végül leültem, nehogy elvágódjak. Egyszer csak egy ci-
vil ruhás férfi jött felém a szürkületben. Már olyan állapotban
voltam, hogy nem is féltem. Amikor közelebb
jött, azt kiabálta, hogy: „Terike, kicsi Terike, te vagy ott
a földön ülve?” Nem tudtam válaszolni. Nem a fájdalomtól,
hanem az örömtől. Felismertem a hangot. Dodi
volt az, Nejtek Józsi, anyu unokaöccse, aki a Tiszti ház
főszakácsa volt. Budapest ostromát velünk együtt vészelte
át családjával az Operettszínház pincéjében.
Dodi felkapott a karjaiba és rohanni kezdett. Közben
azt hajtogatta, hogy tarts ki, már a Király utcánál, már
az Andrássy útnál vagyunk, hamarosan otthon leszünk
a Mozsár utcában. Kérlek, tarts ki, ne hunyd le a szemed!
Ennek ellenére elájultam, és mikor kinyitottam a szemem,
már az Operettszínház pincéjében voltunk. Az
ágyúzás miatt a szolgálati lakások lakói már mind lent
voltak a pincében. Kivéve, hála az égnek, a nyilas isten
átkozta szabómestert. Mikor anyu meglátott, kitört
belőle az addig elviselt félelem. Megpróbálták levenni
a lábamról a halina csizmákat, de nem sikerült. Végül
darabokban levágták a halinát a lábaimról. Jó sokáig
tartott, pedig egy nagy szabóollóval végezték a „műtétet.”
Mind a két lábam sarka csurom vér volt, és a halina
beletapadt a sebekbe. Előhozták a színház orvosi szobájából
a mentőládát, és szesszel távolították el a húsomra
tapadt halinát. Lemosták a vért, de a vérzés csak sokára
szűnt meg. Lekezeltek fertőtlenítőporral, és steril sebkö-
tözővel bekötötték a bokáimat. Közben belázasodtam.
Nekem kellemes érzés volt, a finom lebegésben könnyű
volt a testem. A kötés átázott a vértől, újra átkötözték a
sarkaimat.
Az utcára nem lehetett kimenni, mert megerősödött
a támadás, már megállás nélkül ágyúztak, a repülőgépek
bombáztak, lehetetlenség volt orvost találni. Sokáig
jártam papucsban a téli időszakban. De végre meggyógyultam,
és cipőt húzhattam a lábamra.
librarius könyvek
168 oldal
2400 HUF
Egy asszony másik élete 2.160Ft