Archív

Bán Teréz: Egy asszony másik élete

Budapest ostroma

A librarius könyvek sorozatban megjelent Bán Teréz: Egy asszony másik élete című életrajzi regénye, amely átível a xx. századon. Döbbenetes erejű könyv.

Bán Teréz: Egy asszony másik életeBán Teréz életrajzi regényében a szemtanú mindenre kiterjedő figyelemmel emlékezik mélyszegénységből induló gyerekkorára, Budapest ostromára, 56-ra, miközben megél egy katartikus szülőcserét, és átesik két halálközeli élményen. Bárdos Artúrnak köszönhetően gyerekkorát az Operettszínházban tölti, ahol bejáratos Szeleczky Zita, Karády Katalin, Honthy Hanna és Kiss Manyi öltözőjébe. Osztályfőnöke Bilicsi Tivadar húga. Osztálytársai közt volt Heller Ágnes és Forgó Teréz, a híres divattervező. Együtt indult Róna Viktorral, Latabár Kálmán mellett statisztált. A háború alatt a színház pincéjében találkozott Sárdy Jánossal, Turay Idával, Fényes Szabolccsal, az Operettszínház akkori igazgatójával. A Legfelsőbb Bíróság elnöke mellett részt vett Rajk és Rajkné rehabilitációs perújrafelvételében. A bíróságon, végzett joghallgatóként találkozott leendő férjével, akit biztos szemmel választott ki magának. Bán Teréz életének egyetlen könyve ez, egy végsőkig őszinte, az élet intim drámáit sem elhallgató sorsregény. És mondhatni, teljes, hiszen közel 80 évesen írta.

Részlet a könyvből:

Közben közeledett a front az ország közepe felé, és

egyre hevesebbek lettek az éjszakai légitámadások.

Anyunak szívritmuszavara lett, amikor apu unokahúga,

Évike eljött hozzánk és elmondta, hogy Ilonka nénit,

az édesanyját ismeretlen lágerbe deportálták. A gettó

a közelünkben volt, a Király utcától a Rákóczi út felé,

beleértve a Klauzál teret is. Évike elárulta, hogy ő nem

megy gettóba, mert egy régi ismerőse megbízható helyen

fogja bújtatni. Anyu Évikén keresztül megüzente a

nagymamának, hogy megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot,

és amit tud, segít neki.

Én elmentem a gettóhoz, beszöktem, és megtaláltam

a nagymamát. Megbeszéltem vele, hogy x napon, x idő-

ben hol találkozzunk, hogy átadjam neki az élelmet. Ez

a találkozás párszor sikerült is. Közben mindig rosszul

voltam a félelemtől, szédültem, pillanatokra el is ájultam.

Azt hajtogattam magamban, hogy: „Ezt meg kell

tennem, ezt a feladatot végre kell hajtanom! Ha nem teszem

meg, akkor nem akarok életben maradni.”

Később, amikor már Budapest külterületén folytak a

harcok, nem tudtam bejutni a gettóba a szigorú őrzés

miatt. De veszélyes volt a lakásban maradni is, ezért

megegyeztek a szolgálati lakásban lakók, hogy leköltözünk

a pincébe. Éppen a legszükségesebb dolgokat

pakoltuk össze, amikor egy rendőr levelet hozott, anyunak

címezve. A levél tartalma szerint anyunak jelentkeznie

kell hadimunkára a IX. kerületben megjelölt

címen. Amennyiben nem jelentkezik, hadbíróság elé

állítják. Anyu olyan fizikai állapotban volt, hogy még

a mi utcánkba se tudott volna kimenni. Nem beszélve

arról, hogy az utcán az oroszok nagy távolságból zúdítottak

lövedékeket a lakóházakra. Mondtam anyunak,

hogy elmegyek a behívóval, nehogy baj legyen az

ügyből. Megmondom nekik, hogy olyan beteg az anyu,

hogy nem tud még megjelenni sem, nemhogy munkát

végezni. Úgy gondoltuk, biztosan a Lukácsi Pista keze

van a dologban. Anyu sírt, hogy nem enged el, de én

dacos voltam. Halina csizmában, nagy gyapjúkendővel,

télikabátban nekiindultam az útnak. A Körúton men-

tem végig az Andrássy úttól az Üllői útig. Tíz-tizenöt

percenként be kellett ugrálnom a kapuk alá, mert a

házak magasságában süvítettek az ágyúlövedékek. Ha

a lövedék eltalálta az épületet, a törmelék lezúdult, és

lángok csaptak ki az utcára. Az úton egyetlen civil sem

volt rajtam kívül, csak magyar katonák szaladgáltak

ide-oda, teherautók száguldoztak a Duna és Buda felé.

Az utcáról a házakba menekülő civilektől kérdeztem,

hogy hol találom a parancsnokságot. Mindig felvilágosítást

kaptam, végül a IX. kerület egyik mellékutcájában

megtaláltam a behívóban megjelölt szervezet helyiségét.

Az ajtót nyitva találtam, de egy lélek sem volt ott, sőt

az épület többi helyiségei is üresen álltak. Micsoda aljas

játék szenvedője voltam! Nyilván a nyilas Lukácsi ötlete

volt, hogy anyun bosszút álljon. És mindezt miért?

Mert zsidóhoz ment férjhez? Vagy miattam?

Mielőtt elhagytam volna az épületet, egy öregember

ténfergett befelé. Azt mondta, tényleg volt itt egy iroda,

de a nyilasok már tegnap elpucoltak.

Elindultam a IX. kerületből a VI. kerületbe. Már sötétedett.

Az ágyúlövedékek változatlanul sivítottak a Körúton

és a mellékutcákban. Nagyon fáradt voltam, civil

nem mutatkozott, egyre kevesebb katonai jármű robogott

a Körúton a Duna felé. Nekem meg egyre jobban

fájt a lábam, különösen a sarkaim a halina csizmában.

Végül leültem, nehogy elvágódjak. Egyszer csak egy ci-

vil ruhás férfi jött felém a szürkületben. Már olyan állapotban

voltam, hogy nem is féltem. Amikor közelebb

jött, azt kiabálta, hogy: „Terike, kicsi Terike, te vagy ott

a földön ülve?” Nem tudtam válaszolni. Nem a fájdalomtól,

hanem az örömtől. Felismertem a hangot. Dodi

volt az, Nejtek Józsi, anyu unokaöccse, aki a Tiszti ház

főszakácsa volt. Budapest ostromát velünk együtt vészelte

át családjával az Operettszínház pincéjében.

Dodi felkapott a karjaiba és rohanni kezdett. Közben

azt hajtogatta, hogy tarts ki, már a Király utcánál, már

az Andrássy útnál vagyunk, hamarosan otthon leszünk

a Mozsár utcában. Kérlek, tarts ki, ne hunyd le a szemed!

Ennek ellenére elájultam, és mikor kinyitottam a szemem,

már az Operettszínház pincéjében voltunk. Az

ágyúzás miatt a szolgálati lakások lakói már mind lent

voltak a pincében. Kivéve, hála az égnek, a nyilas isten

átkozta szabómestert. Mikor anyu meglátott, kitört

belőle az addig elviselt félelem. Megpróbálták levenni

a lábamról a halina csizmákat, de nem sikerült. Végül

darabokban levágták a halinát a lábaimról. Jó sokáig

tartott, pedig egy nagy szabóollóval végezték a „műtétet.”

Mind a két lábam sarka csurom vér volt, és a halina

beletapadt a sebekbe. Előhozták a színház orvosi szobájából

a mentőládát, és szesszel távolították el a húsomra

tapadt halinát. Lemosták a vért, de a vérzés csak sokára

szűnt meg. Lekezeltek fertőtlenítőporral, és steril sebkö-

tözővel bekötötték a bokáimat. Közben belázasodtam.

Nekem kellemes érzés volt, a finom lebegésben könnyű

volt a testem. A kötés átázott a vértől, újra átkötözték a

sarkaimat.

Az utcára nem lehetett kimenni, mert megerősödött

a támadás, már megállás nélkül ágyúztak, a repülőgépek

bombáztak, lehetetlenség volt orvost találni. Sokáig

jártam papucsban a téli időszakban. De végre meggyógyultam,

és cipőt húzhattam a lábamra.

librarius könyvek

168 oldal

2400 HUF

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top