„Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”
– vallotta a százharmincöt éve, 1882. december 16-án született Kodály Zoltán. Nevét legtöbben az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára is felkerült zenepedagógiai módszer kapcsán ismerik világszerte. Emellett oratorikus és zenekari művei, az általa gyűjtött magyar népdalokat feldolgozó, magyar költők verseit megzenésítő kórusdarabjai is a nemzetközi koncertrepertoár rendszeresen hallható darabjai. A Müpa december 16-án és 17-én ünnepi hétvégével emlékezik Kodály Zoltánra, melynek záróhangversenyét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adja Hamar Zsolt vezényletével.
– Kodály szinte elkerülhetetlenül jelen van a legtöbb magyar ember életében. Emlékszel arra, hogy te miként találkoztál a munkásságával?
– Természetesen, több emlékem is van, hiszen Kodály már egész fiatal koromban elementáris hatással volt rám. Az első még gyerekkoromból, amikor a televízióban a karmesterversenyt néztem, amelynek programjában szerepelt a Galántai táncok. Ott egy-két olyan frenetikus előadást is hallottam, amelyek erősen belém ivódtak. Későbbi emlék középiskolás koromból jut szembe. A Bartók Béla Konzervatóriumba jártam, ahol kiváló énekkar működött, számos Kodály-kórusművet énekeltünk. Azt hiszem, az első kóruspróba első száma, a Békesség óhajtás volt. Ennek az első sora – „Szállj le felséges palotád egéből Béke!” – főként a béke szóra írott és énekelt akkord. Kodály sok mindent meghatározott az életemben, fiatalon is erős hatása volt, de azóta is jelen van.
– Szerinted el lehetne képzelni, mi történt volna, ha Kodály személye nincs jelen a magyar zenei életben?
– Azt hiszem, hogy nem. Bár az a fajta zenepedagógia és az a fajta oktatási rendszer, amelyet kigondolt és létrehozott, ma már azért több sebből vérzik, ám azt gondolom, mindannyiunkon óriási felelősség van, hogy ezt ne hagyjuk ennyiben. Hol van már az az állapot, amikor a gyerekeknek az általános iskolában nem telt el úgy napjuk, hogy nem volt énekórájuk…. Mi, akik ma felnőttként alakítjuk, írjuk a mai magyar zenekultúra történetét, mind ebből a rendszerből jöttünk. Mi még olyan oktatási rendszerben szocializálódtunk, ahol az énekoktatás sokkal erőteljesebb, és talán azt is mondhatom, jobb volt. Ennek az összes előnyét a mai napig is élvezzük, és magunkban hordjuk. Emiatt valóban elképzelhetetlen számomra, hogy ő nincsen.
– Amikor külföldi zenekarral dolgozol, gyakran előfordul, hogy kifejezetten Kodály-művet kérnek tőled?
– Persze. Néhány hónappal ezelőtt például Varsóban jártam, ahol a Lengyel Rádió Szimfonikus Zenekarával dolgoztam, akik kifejezetten Kodály-programot kértek, így több művét is játszottuk azon a hangversenyen. De őszintén bevallom, hogy amikor külföldre hívnak vendégkarmesterként, leginkább Bartókot kérnek tőlem. Mostanában azért gyakoribb, hogy Kodályt is, ami óriási öröm.
– Említetted Bartókot. Ha a Nemzeti Filharmonikusokról beszélünk, akkor az ő neve szinte kikerülhetetlen Kocsis Zoltán miatt. Tudom, hogy most ebben az évadban nem játszotok Bartók-műveket. Ha a zenekart nézzük, Bartók és Kodály kapcsolata, s ez a két személyiség miként van jelen a zenekar életében?
– Ha a két személyt nézzük, példaértékűnek tartom, hogy két ilyen géniusz vállnak vetve tudott egymás mellett, s egymást segítve dolgozni. Semmilyen olyan információ, legenda, szóbeszéd sem maradt fönt, ami arról szólt volna, hogy ők – a szónak rossz értelmében – rivalizáltak volna egymással. Ezt manapság, amikor oly sok intrika és egyéb álságos dolog hálózza be az életünket, fontos kiemelni. A Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak kiemelt feladata mind a Bartók-életmű, mind pedig – azzal párhuzamosan, vagy amellett – a Kodály-életmű gondozása. Az, hogy mi ezeket rendszeresen újra és újra eljátsszuk, repertoáron tartsuk, itthon és külföldön is. Hogy most egy évig a Bartók-műveket illetően úgymond gyászévet tartunk, ez tényleg csak azért van, mert így is akarunk emlékezni a Zolira, de hát a következő évadban már be van tervezve a hangversenyeink programjába, természetesen Bartók is.
– A december 17-i hangverseny műsora számos részét felvillantja a Kodály-életműnek. Hogyan választottátok ki a darabokat?
– A darabok kiválasztásánál pontosan az volt a legfontosabb szempont, amit említettél is: ezen az ünnepi hangversenyen minél több oldalát szeretnénk bemutatni ennek a rendkívül gazdag életműnek. A nyitódarab, a Két ének – mély férfihangra zenekarral című mű – amit egyébként nagyon fiatalon írt -, egy énekhangra és zenekarra írott két dal, amellyel nyilvánvalóan a dalszerző előtt akarunk fejet hajtani. Ezután eljátsszuk a Páva variációt, amivel a szimfonikus művek zeneszerzője előtt tisztelgünk. A műsorban helyet kap két a capella kórusmű. Ne felejtsük el, hogy a XX. század egyik legnagyobb és legfontosabb hatású kórus komponistájáról van szó. Majd elhangzik egy csellóra és zongorára írott szonatina, Kodály rendkívül sok kamara opust is jegyzett. A hangversenyt a Budavári Te Deummal zárjuk, ami ismét főhajtás, ezúttal az oratorikus művek zeneszerzője előtt. Azt hiszem, ez az este szinte teljesen átfogó képet ad Kodály zeneszerzői munkásságáról.
