„Tervezzük, hogy a romatelepeken csinálunk vetítéseket, azokra, ha minden jól megy, elmegyek majd én is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják a filmet a romák.”
Legkésőbb azon a februári berlini estén, amikor átvette a Berlinale zsűrijének nagydíját, az Ezüst Medvét, Fliegauf Bence megnyugodhatott afelől, hogy a nemzetközi szakma és közönség megkerülhetetlen és kiemelkedő alkotásként tekint a Csak a szél című, romagyilkosságokról készült filmjére. A magyar-német-francia koprodukcióban forgatott munkát április 5-től vetítik a magyar mozik. Mint a rendező az MTI-Pressnek elmondta: tervezik, hogy a romatelepeken is bemutatják a filmet, és kíváncsi a fogadtatásra. Szavai szerint a Csak a szél a „gádzsó társadalomnak is készült”, a visszajelzések alapján a roma és nem roma értelmiség körében egyaránt nagy az érdeklődés a film iránt.
A Csak a szél a pár évvel ezelőtti romagyilkosságok nyomán született. Fliegauf Bence, akinek korábban már olyan hazai és nemzetközi fesztiváldíjas filmjeit láthatta a közönség, mint a Rengeteg, a Dealer vagy a Tejút, maga írta a produkció forgatókönyvét, tervezte a film látványvilágát, és részt vett a zenei aláfestés megalkotásában is. A mű nem dokumentumdráma, nem a megtörtént gyilkosságok felidézésére vállalkozott: az alkotó a tragikus események alapján a kiszolgáltatottságról, a kirekesztettségről és a fenyegetettségről készített játékfilmet egy roma család egyetlen napját ábrázolva. A magyar premier alkalmából kérdeztük a rendezőt a Csak a szél születéséről.
– A Csak a szél előtt a Womb – Méh komoly nemzetközi produkcióként készült, nemzetközi sztárokkal. A szerelemről szóló, filozofikus munka után jókora ugrásnak tűnik a magyarországi romagyilkosságokról szóló alkotás. Miért éppen ezt a témát választotta következő filmjéhez?
– Mindig is izgatott, hogy jó lenne valamilyen módon reflektálni a társadalmi kérdésekre. Az eset felkavart, ahogy gondolom minden jó érzésű embert, és úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Mivel rendező vagyok, elég egyértelmű volt, hogyan szólaljak meg.
– A Csak a szél konkrét események nyomán született, még ha nem is követi a cigánygyilkosságok „nyomozati anyagát”. Mégis, mennyiben tekinti egyetemesnek a témát?
– A film azon kívül, hogy emléket állít a támadássorozatban elhunytaknak, egy, ha úgy tetszik, egyetemes témát vizsgál. A kirekesztés, az idegengyűlölet gyökerei a történelem előtti időkbe nyúlnak vissza. Az evolúciós pszichológia sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ősidők óta természetes, hogy kritikusabbak vagyunk azokkal, akik nem abba a társadalmi-etnikai csoportba tartoznak, mint mi. Ez annak ellenére így van, hogy a globalizációnak azon a szintjén, amelyen élünk, már sokkal kifizetődőbb, ha a különböző etnikumok toleránsak egymással. A társadalmi lény sokkal gyorsabban reagál a környezetre, mint a biológiai. Én a rasszizmust ebből a belső disszonanciából eredeztetem.
– Előítéletekkel megy szembe és tabukkal számol le a film. Mennyire fakad az Ön természetéből ez a konfrontálódás, a felelősség vállalása?
– Nagyon szeretném, ha kevesebbet konfrontálódnék. Ezen sokat dolgozom. Az ilyen attitűd persze nagyon destruktív is tud lenni. Próbálom jó ügy érdekében mozgósítani ezeket az energiákat. A felelősséget csak annyiból éreztem, hogy megszólaljak. Hogy tegyek valamit. Néha nincs más út.
– Gyakran kiemeli – az Ezüst Medve-díj köszönőbeszédében is megtette -, hogy a szociális munkások áldozatos tevékenységére is fel akarja hívni a figyelmet. Ez a tevékenység konkrétan nem jelenik meg a filmben, talán csak jeleiben. Személyesen milyen történetekkel találkozott, amelyek miatt fontosnak tartotta hangsúlyozni a szerepüket?
– A legfontosabb, amit megköszöntem, a segítőkészség. Nagyon sokan segítettek nekünk, az ország legtöbb nehéz helyzetű megyéjében jártunk az előkészítés során. Tanyagondnokok, polgármesterek, iskolaigazgatók álltak az ügy mellé. Sokan önzetlenül, mindenfajta anyagi érdek nélkül dolgoztak velünk. Tanyagondnokok terepjáróiban rázkódtunk úttalan utakon, iskolákban vezettek minket körbe. Persze olyanok is akadtak, akik, ha meghallották, hogy miről forgatunk, letették a telefont. Nem ő rájuk kell emlékeznünk. A filmvégén a kollégáimmal hosszú és részletes köszönőlistát írtunk. Remélem, nem maradt ki senki. Iványi Gábor, Bódis Kriszta, Derdák András – ha ezeket az embereket valaki leültetné egy kerekasztalhoz, nagy dolgok sülnének ki a roma integrációval kapcsolatban.
– Hogyan készült fel a forgatásra?
– A másfél éves előkészület után tudtam, hogy mire számíthatok. Sokan mondták, hogy olyan emberekkel próbálunk majd szerződést kötni – itt elsősorban a szereplőkről van szó -, akik nem találkoztak még a szerződés fogalmával. A társadalom nem hozta őket korábban ilyen helyzetbe. Ehhez képest minden nagyon simán ment. Persze ebben a producerek – Mécs Mónika, Muhi András, Rebekka Garrido, Pierre-Emmanuel Fleurantin – kockázatvállalására, rugalmasságára is szükség volt. Nekem személy szerint ez volt életem legélvezetesebb és legkalandosabb forgatása.
– Hogyan változott a forgatókönyv?
– A forgatókönyv folyamatosan alakult az előkészítés alatt. Mint az elmondottakból látszik, nekem ez a szakasz a legfontosabb a filmkészítés folyamatában. Ilyenkor születnek a nagy döntések: stábról, szereplőkről, helyszínekről. És a forgatókönyv is ilyenkor nyeri el végső formáját. Itt mindenben sokkal rugalmasabbnak kellett lenni, mint egyébként. Ez szellemileg olyan kihívás, aminek szívesen tettem ki magam. A jeleneteket sokszor reggel írtam át, az adott szituációhoz képest. Ez nem ritka a forgatásokon, ezt a filmet viszont az improvizáció nélkül egyszerűen lehetetlen lett volna leforgatni. Megindító volt látni, ahogy a stáb egyre toleránsabb lett a nem mindennapi helyzetekkel szemben, egy számukra teljesen idegen közegben. Nem lehetek nekik elég hálás.
– Mivel a történet egy roma család egy napját követi, nagy feladat hárult a zömmel amatőr szereplőkre. Hogyan választotta ki őket?
– Kezdetektől egyértelmű volt, hogy a főbb szerepet amatőröknek kell játszani. Nem találtunk ugyanis a szerepnek megfelelő profi roma színészeket. A másféléves országjárás alatt választottuk ki a szereplőket. Igazi barátságok születtek. Számomra ez a film meghatározó kaland volt. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
– Ön volt a film látványtervezője is: hogyan alakította ki a film vizuális világát? Mekkora szabadságot hagyott Lovasi Zoltánnak?
– A helyszínek kiválasztása és vizuális világ megteremtése párhuzamosan zajlott. Lovasi Zoltán, becenevén Papa, sokszor jött velünk a telepekre. Neki amúgy több mint tízéves dokumentumfilm-operatőri tapasztalata van. Hihetetlenül koncentráltan dolgozta végig a filmet. A látvány ebben a filmben teljesen naturális, próbáltam ráérezni a tájra. Sokat derültünk azon, hogy „keresetlen” helyszínek kellettek, de ezeket mi másfél évig kerestük…
– Fontos szerepet játszik a film jeleneteiből sugárzó fenyegetettség ábrázolásában a zene, amelyet Ön Beke Tamással együtt jegyez, akivel a Csillogáson és a Tejúton is együtt dolgoztak. Hogyan komponálták meg a film zenei világát?
– Nagyon sokat kísérleteztünk. Tomi megriadt, amikor közöltem, hogy cimbalmot, citerát és dobgitárt akarok használni. Attól félt, hogy túlságosan etnográfiai hangulata lesz a zenének. Amikor megmutattam neki a referenciákat – főleg a The Necks számait -, hamar megértette, mire gondoltam. Jól összenőttünk az évek alatt.
– A zene egyébként is fontos szerepet játszik az Ön életében, nyilatkozta, hogy ha nem megy a filmezés, a zenei pályán folytatja. Milyen zenei stílushoz vonzódik?
– Télen Beke Tomival elkészítettük a Parázsló Féreglyuk című albumot. Úgy tűnik, tavasszal lesz egy kis idő foglalkozni a menedzselésével. Ha megjelenik, szívesen beszélek majd róla.
– A filmmel kapcsolatban vannak-e visszajelzései a roma közösségből, illetve azoktól, akiknek környezetében forgatott?
– A szereplők a barátaim lettek, ők már mind látták a filmet. A többiek majd a moziban fogják. Tervezzük, hogy a romatelepeken csinálunk vetítéseket, azokra, ha minden jól megy, elmegyek majd én is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják a filmet a romák. Fontos viszont, hogy a film ugyanannyira a gádzsó társadalomnak is készült. A jelekből úgy tűnik, hogy mind a gádzsó, mind a roma értelmiség nagyon érdeklődik iránta.
– Milyen fesztiválokon szerepel még a Csak a szél a világban?
– Számtalan fesztiválmeghívást kaptunk. Dánia, Belgium, London, Kolumbia, Kanada, Isztambul, Haifa, Izland – hirtelen ezek jutnak eszembe. A film sokat fog utazni, amennyire az időm engedi, én is megyek. Nagyon érdekes lesz összehasonlítani az izlandi és a kolumbiai nézők élményét. A félelem, a kirekesztés és a rasszizmus nem válogatós: mindenütt jelen van.
Ezüst Rita, az MTI munkatársa
{jcomments on}
