Így menedzselték magukat a 19. századi írónők és színésznők

Taktikázó írónőkről, valamint a prostitúció magyar irodalomban való megjelenéséről is hallhatott, aki október 19-én és 20-án részt vett a Nőszerzők a 19. században: lehetőségek és korlátok című tudományos konferencián az MTA Könyvtár és Információs Központban.

A Tollforgató színésznők című szekció Bartha Katalin Ágnes előadásával indult, aki a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végzett, ahol óraadóként tevékenykedik, mellette pedig tudományos kutató a Szabédi Emlékházában. Magyar és angol nyelvű publikációiban többnyire színháztörténeti témákat érint, az utóbbi években színésznői életpályák vizsgálatával foglalkozik. Újraképzelt színház: a színész írónő és író színésznő identitásai című prezentációja abból a hipotézisből indult ki, hogy közönségük az író színésznőktől olyan olvasnivalót, előadást vár, mely az általuk megalkotott imidzshez közel áll.

Eljátszott szerepeik, színházi alakításaik, egyéb publikus tetteik révén a neves színésznők áruba bocsátható képet hoztak létre magukról, melyek alapján a későbbiekben meghatározták őket.

– jelentette ki Bartha Katalin Ágnes.

Bulyovszkyné Szilágyi Lilla – a kép forrása: wikipédia

A jelenséget Bulyovszkyné Szilágyi Lilla karriere példáján mutatta be. Az 1833-ban született magyar színésznő családjának története részben összefonódik a magyar színjátszás történetével, szülei, Szilágyi Pál és Kelemen Magdolna szintén a színészvilágból érkeztek. Bulyovszkyné Szilágyi Lilla a fellépései mellett kezdett el írni, fordítani.

Mint az előadásban elhangzott, a 19. században a színésznők számára különösen fontos volt a jó kapcsolatok ápolása, mind a színház falain belül, mind azokon kívül. Bartha Katalin Ágnes kiemelte a publicitásszervezés, a színésznő hírnevének nyilvánosság előtt való folyamatos futtatásának fontosságát is:

Úgy is tekinthetünk a színésznők írói tevékenységére, mint egy újabb szerep eljátszására. A színésznői karrier indulásának nehézségét több novellában is tematizálja.

– mutatott rá.

Császtvay Tünde, az MTA Irodalomtudományi intézetének főmunkatársa Írónők a sarokról címmel tartott prezentációt.

Ha valaki a magyar nőtörténet problematikájának vizsgálatára vállalkozik, azzal kell szembesülnie, hogy a ténylegesen figyelmet keltő sűrűsödési pontok közül az egyik a professzionalizálódás útjára lépő női írók kérdésköre. A kérdés és a róla több hullámban újrainduló vita a 19. század második felében még csak az irodalmi közélet nyugalmát borzolta fel, és tette több évtizedre állandósuló, rendre visszatérő vitatémává. Valljuk be, van abban valami szomorúan illúzióromboló, hogy Magyarországon az első igazi, valóban széleskörű közügy, mely a nőkről szólt, az a prostitúció kérdésköréhez kapcsolódott.

– hívta fel a figyelmet. Mint rámutatott, a 19. század második felében megsűrűsödött az egyéni női normasértők száma, ezen esetek pedig lazították a nők normasértésének társadalmi elutasítását. Olyannyira, hogy később a normasértő személy sztárkultusz elindítója is lehetett.

Egyre erőteljesebben alakulni kezdtek egyes, a női identitáshoz kötődő társadalmi csoportok, mint például színésznők, írónők, szerkesztőnők. Ezek megteremtették, felkorbácsolták az új női foglalkozásokra való igényt, miközben azok elfogadását is segítették.

– fogalmazott Császtvay Tünde, kiemelve, hogy a 19. és 20. század fordulójára a nagyvárosi prostitúció mértéke erősen megnőtt, fogalomköre is egyre tágult, több társadalmi baj okozójának, lenyomatának tartották. Császtvay Tünde mesélt a prostitúció irodalmi szövegekben való megjelenéséről is:

Megdöbbentő, hogy az alacsony esztétikai igényű tömegirodalmi szövegeknek milyen mély kapcsolatrendszere mutatható ki a magas irodalomba tartozó alkotásokkal. Ezek az alkotások a prostituáltakról, a prostitúcióról szólnak, és csupán a kis hányaduk szerzője nő. Így az áldozatokat csak a férfiak szemüvegén át láthatjuk. Nyilvánvaló, hogy a prostitúciót és az abban bármelyik oldalról résztvevők egyébként is diszkréten kezelték, ami önmagáéban is kevés írásos forrást eredményez. Az egyik forrástípus csak egy szűk hivatali kör számára volt ismert, idegen kézírásával megmaradt, valóságtartalmában sokszor kétségesnek minősíthető, a szépirodalmi szövegektől messze lévő forrásanyag.

Az említett forrás egy rendőrségi jegyzőkönyv volt, melynek hitelessége óvatosan kezelendő, ám szerint személyesebb lenyomatot adott a prostituáltak életéről. Kiderül például, hány kuncsaftjuk volt, milyen körülmények között éltek és mennyi pénzt kerestek. A másik forrás már olyan szépirodalmi szövegekből, naplófeljegyzésekből áll, melynek női szerzői sikert és megbecsülést értek el.

Megosztás: