A jó egyperces olyan, mint egy nagy pofon

(Rosa Liksom: Ideglenes, Noran Libro kiadó, 2017)

Na, ezt jól megkaptam. A múltkor azon töprengtem, milyen ellentmondásos is a novelláskötetek sorsa manapság, főleg a hazai piacon. Erre mit sodort most elém az élet? Az Ideglenest, egy kötetnyi egyperces novellát a finn írónő, Rosa Liksom tollából, akinek A 6-os számú fülke című sikerregénye után ez a második magyar nyelven megjelenő kötete. Na, hát erre varrjak most gombot. Veszem is a tűt meg a cérnát, de nem is varrok, inkább hímzek magamnak egy motivációsplakáttal beoltott falvédőt, hátha úgy könnyebb lesz összeszednem a csapongó gondolataimat erről a könyvről. Majd olyan bölcsességeket hímzek rá, mint:

Minél tömörebb egy szöveg, annál nehezebb róla beszélni és írni.

De tényleg. Egy jó regény magába szippant, a hosszan hömpölygő cselekménybe, a díszítő szavakba, a sokáig velünk maradó szereplőkbe biztonságosan bele lehet kapaszkodni. Magunkban hordozzuk őket, jó bő lére eresztve mesélhetünk róluk másoknak, hát képzeld, erről olvastam a minap… Egy jó egyperces novella viszont olyan, mint egy nagy pofon: hátratántorodsz tőle, fogod a fejedet, és azt motyogod, hogy hát ez meg mi a franc volt. Mégis vonz valahogy, mint egy #metoo-pozitív pasas, mindenre elszántan lapozod tovább a könyvet, házhoz mész a következő pofonért is. De mit lehet ezekről a lecsupaszított szövegekről még mondani? Kábé olyan lenne, mintha egy szaunában a meztelen emberek lábára random pöttyös zoknikat húznánk.

Azt is felhímezhetném a falvédőmre, hogy:

Ezek a szövegek mind majdnem ugyanolyanok, csak közben teljesen mások.

Magyar olvasónak nyilván nem kerülhet úgy a kezébe egyperces-kötet, hogy ne jutna eszébe Örkény, haladóbbaknak még Podmaniczky Szilárd Szép magyar szótára is. Liksom egypercesei, ha kötetként értelmezzük őket (fú, ezt az óriási ellentmondást még a falvédő is ledobná magáról!), egységesebb szövegvilágot alkotnak, mint a fent említett két példa. Minden kis történetnek egyes szám első személyű elbeszélője van, más-más hátterű, neveltetésű, iskolázottságú, személyiségű emberek. Amilyen vérfagyasztó némelyik monológ, kicsit olyan, mintha Liksom egy másik Podmaniczky-kötetből, a Kisgyerekek emlékirataiból is merített volna. Már ha feltételezzük, hogy egy finn írónő magyar írókat olvas.

Hopp, erről jut eszembe, még egy hímeznivaló.

Lefordítható-e egyáltalán egy egyperces?

Merthogy, ha hihetünk Jankó Szép Yvette-nek, az Ideglenes fordítójának, akkor annyira mégsem egységes szövegek ezek. Minden fiktív elbeszélőnek saját nyelvet kell teremteni (ejha!), ráadásul a kötet harmadik ciklusának összes szereplője tornio-völgyi tájszólásban beszél. Hát ebben a dialektus-dologban mi elég rosszul állunk – egyszerűen túl kicsi a különbség szép anyanyelvünk rétegei között. Érződik is, hogy a fordító alaposan megküzdött ezzel, és néha kicsit következetlenül, de összességében ügyesen megoldotta a tájnyelvet. De akkor is. Érthetjük mi ezeket a tömör kis történeteket igazán, ugyanazt mondja-e Jankó Szép Yvette nyelve, legyen bármily bravúros, mint Rosa Liksomé? Erre olyan szinten nem találok választ, hogy gyorsan fel is hímzem:

Nincsenek buta emberek!

Háddetényleg.

Egyébként meg az egyes ciklusokat olyan groteszk állatmesék választják el, amelyekről simán elhinném, hogy a fent említett magyar szerzők írták őket, bár Heltai Gáspár azért foroghat tőlük a sírjában. Például amikor a tehén megeszi a srác telefonját, aki éppen a barátnője hívását várja, és már annyira ideges, hogy baltával meg akarja ölni a tehenet, de az akkor egy hatalmas tehénlepény kíséretében kiszarja a csörgő telefont. Ugyan a rendőrséget ki kell hívni az idegbajoshoz, de a végén mindenki lenyugszik, béke van, nyugalom, nincs halálos áldozat. Szeretem az ilyen optimista kicsengésű történeteket.

Na tessék, most mégis újrafogalmaztam egy egypercest, pedig az előbb azt írtam, hogy olyat nem lehet. A szaunás ember anyázik, mert melege van a lábának a pöttyös zokniban. Oké, most már tényleg lejövök a falvédőről.

Megosztás: