+ Irodalom

Rosa Liksom, a finn irodalom Örkény Istvánja

Rosa Liksom rövidprózai művei számos nyelven (köztük németül, franciául, angolul) megjelentek már, a magyar olvasók azonban mindeddig csak a 2011 legjobb finn regényének járó Finlandia-díjjal jutalmazott kötetét, A 6-os számú fülkét vehették kezükbe könyv formájában. Novellái közül mindössze néhány jelent meg elszórtan, folyóiratokban. E markáns rövidpróza-kötet magyar nyelvű megjelentetése hiánypótlónak számít.

A magyar olvasó számára Örkény István óta ismerősként hat az „egyperces” fogalma. Ám míg Örkénynél a kifejezés nem egynemű műfajt jelöl, hanem a hossz – azaz a rövidség – a szövegek közös, meghatározó jegye, addig a finn Rosa Liksom esetében homogénebb szövegvilágot alkotnak a szerzőnő (nagyon)rövidprózai írásai – írja a finn szerzőről a műfordító, Jankó Szép Yvette.

Rosa Liksom finn írónő is ott lesz a Margó Irodalmi Fesztiválon azon a beszélgetésen, amit október 21-én 16 órakor rendeznek a Tesla klubban. Most jelent meg magyarul az Európa Női Szemmel programban a Noran Libro kiadónál a Ideglenes című könyv, amiből itt egy részletet olvashattok:

Rosa Liksom

Északvilág

I

A nagyapám nagypapáját úgy hívták, Pekka. Fűrészporos kenyeret evett, fel is puffadt tőle, mind a légballon, de életbe maradt, míg aztán meg nem halt.

Nagyapus papáját úgy hívták, Pekka. Beléje ütött a nedves beriberi, s halálos betegen feküdt egy egész esztendeig, de aztán meggyógyult. Élett vesztette a rákövetkező tavaszon.

Nagyapust úgy hívták, Pekka. Német aknára lépett Alkkulába, majdhogy el nem vérzett, de végül túlélte. Később aztán meghalt.

Apót úgy hívták, Pekka. Tüdőgyulladást kapott, s ott sorvadott az ágyba, öntudatlan állapotba majd három hétig, végül aztán felkelt, és elment dolgozni, meghalni meg meghalt krónikus sorvadásba, amiután nyugdíjba vonult.

Apumat úgy hívták, Pekka. Beesett a kútgödörbe, de kimászott saját erejébül, pedig a fél karja két helyt törött volt. Elmúlt télen vitte el a köhögőkór.

Nagybátyámat úgy hívták, Pekka, és egyszer megbotlott a trágyavödörbe, jól pofára esett, bevágta a fejét a feszítővasba, de megúszta annyival, hogy kifolyt a bal szeme. Hatvanhatban aztán elütötte egy autó. Abba belehalt.

Legidősebb bátyámat úgy hívták, Pekka. Megcsúszott a kezében a láncfűrész, és lenyisszantotta a kisujját, de ő felkapta a földről, berobogott a négykerekűjén az orvosi rendelőbe, s a nővérke visszavarrta. Három hónappal később meghalt rákba.

A legkisebb öcsémet úgy hívják, Pekka, és az őszi fagyba nekisodródott a mopedjével a híd korlátjának, nagy ívbe berepült a folyóba, de jó úszó lévén, kikecmergett a partra. Él és virul.

A legkisebb húgom férjét úgy hívták, Pekka. Lepotyogott a nagy disznóól tetejéről, s meghalt.

A fiát úgy hívták Pekka, s amikor látogatóba volt a nagynénjénél Tornióba, kiment a játszótérre, a biciklis sisakjával beleakadt valami szerkelentyűbe, s meghalt.

Úgy egy éve, amióta nyugdíjba küldtek az adóhivatalból, egyszerre három gépen böngészem, éjt nappallá téve, elölről hátra s hátulról előre ezeket a digitalizált egyházi anyakönyveket. Na várjál csak, mer lemerülök még kicsikét a net bugyraiba, s megmutatom. Ezt nézd meg! Itt vannak ezek a mormonok kanyarította egyházi anyakönyvek Kuolonjärvi lakosairól ezerhatszáztízből. Vegyük mondjuk az én nagyapusom nagypapájának a nagypapájának a nagypapáját, na, őt úgy hívták, Pekka, s…

 

III

Én má megin megébredtem öt előtt, mer édsanyám hívott, hogy le se hunyta a szemit egész éjjel. Én erre hogy ej te szegényem, ver az élet bottal. Na de feküggyé le, s csukjad bé a szemed, csak jön maj’ rá álom. Visszaszenderűttem aztán egy annyira, hogy elcsöppent vót a nyálam a párnahajra mikó hétkó csörgött a telefon. Anyus hívott, hogy ideje felkőni, jóember, s eregélni dógodra. Én erre, hogy má a kávémat meg is ittam, mingyán veszem a ruháimot. Álltam az ablakba, s nézdegéltem, jó idő gyön-e a vetéshez. A nap jólesőn tűzött rám a szauna mögül, és a hőmérő is szépen inkább meleg felé mászott a hidegbő. Felhúztam hát a gumicsizmát, s épp a lajbimat kanyarítottam vón a vállamra, mikó pörrögött a telefon. Csak a mamuci vót, hogy vegyé azé vastag kesztyűt, hallod, mer csalóka ez a tavaszidő, be ne taknyolódjá nekem.Húztam kesztyűt, vastagat, betettem a téglanokiát a kabátom zsebibe, azzal indúttam ki az udvarra fütyürészve. Mentem a színbe a traktorér s kigurúttam vele az udvarra. Gondóttam, odahajtok a pityókapince végibe, s utánakötöm a vetőgépet a vasparipának. Há éppeg amikó kanyarodok a pince felé, csördül a tégla. Anyuskám az, hogy aztán hallod, jól odakössed azt a vetőmasinát a taraktorhó, nehogy úgy járjál, min Kaino ötvennemistomhányba, tudod te, Alatalóék Kainója. Én erre, hogy odakötöm én, semmi hiba. S úgy is tettem, de meg még ellen is őriztem jó sokszor, hogy biztossan jól oda van-e kapcsóvva. Oda vót. Kidöcögtem a szénapajta mögűl a mező szélire, ahol a magzsákok álltak nagy halomba, és megtőtöttem a vetőgépet. Alighogy kiszálltam a kormánykerék mögűl, már csingilingelt is a nokiám. Anyum volt, mondta, vigyázzak a csűr előtt azzal a kővel, fel ne borújjon a vaspaci. Én erre, hogy jó, hogy hívsz, el is felejtettem azt a követ, hogy ott van. Na, bevetettem egy táblát, és tudom, jól esett. Rápillantottam a telefonocskámra, mielőtt nekiestem vón a következő darab fődnek. Azt írta, négy hívásom vót közbe. Édesanyum hívott. Visszacsörögtem má, lássam, mi leli mámácit. Kérdi, mér nem veszem fel, ha a jóanyám hív. Én erre, hogy ne haraguggyá, de na, nem hallottam a pityogást, ollyan nagy zajjal vót a traktor. Erre ő, hogy nyomjad be a rezgősítőt rajta, s tegyed szépen a téglát a zsebedbe, akkor maj meghallod, ha hínak. Úgy is tettem, ahogy anyum mondta. Olyanformán nézett ki, hogy büdös nagy farkam nőtt. Jött, hogy kacagjak na, s bevetettem azzal a svunggal az egész táblát, és má ott is vót az ideje, hogy eregéljek hazafelé falni valami sós harapnivalót. Anyuska telefonált va’ ötször útközbe, hogy van-e nálam elég elemózsia, s nem fázik-e a lábom. Én erre, hogy semmi gond nincsen, minden rendbe. Ettem kis sós heringet, melléje aludtejet ittam. Anyum hívott közbe, hogy ne egyé, fiam, túl sok sósseringet, mer szomjatos leszel tőle, akkó meg mind inná, aztámmeg folyvást hugyoznod kell, és má benne is ragadtá a mókuskerékbe. Visszamentem az udvarra megsimíttani Pesszit, mer olyan egy jó kutya. Anyum rámcsengetett közbe, hogy el ne felejtsed mennézni, van-e elég dízzel a taraktórba, mijelőtt nekiindúsz szágúldozni. Mondom neki, mennézem há’. Így aztán elmúlt a dél is, mire a vetéssel végeztem, s nekirugaszkodtam aztán a krumplicsinálásnak. Széjjel kellett válogatni a pityókát rendessen, mer ott volt a nyakunkon már a fődbe tevés. Anyum megcsörgetett közbe jópárszor, csak hogy eszembe juttassa, hova jön a fehér újkrumpli, hova a sárga Rekord, hova a kásás Rózsa. Eközbe szépen estébe fordútt az idő, engem meg kezdett nyomni a fáradtság. Anyum beszólt telefonon úgy tizenvalahányszor, mielőtt felindúttam vóna a házba vacsarázni, hogy gyere fel má fiam abbó a pincébő, még mijelőtt megeszen valami arra sifitelő ördög. Annyit mondtam csak idesanyámnak, hogy alighanem ollyan verejtékbűzös, rágós, rohadt má a húsom, hogy az őrdögnek se nem kellek. Bementem a konyhára, befaltam va’ egy fazék borsólevest, utána döntöttem öt liter aluttejet is. Ejsze csak éhes vótam. Anyum rámcserdített, hogy nekifogtam-e má az evésnek, eszek-e má, megettem-e má, betettem-e a mocskos edényt a mosogatóba. Én meg, hogy neki én, meg én, be én mindent, ahogy kell. S lassanként a lefeküvés is eljövögélt. Én biz’ alig tudtam a szememet nyitva tartni má nyóc óra tájt. Anyuska hívott, hogy vegyé fiam tiszta pizsamát, és zoknit is húzzá! Meg ne fázzá’ nekem éjcaka. Húztam es má’, mondtam, s elmentem lefekünni. Kis idő múlva nyílott ám a hálókamara ajtaja, s ott állott anyum peckessen a rollátorával, úgy kívánta nekem a jó éjcakát.

 

VIII

Megmondom őszintén, nincsen nekünk semmire se szükségünk se a görögöktől, se a portugáliusoktól. Voltam én má’ üdülni abb’ a híres Görögországba, de olyan pocsék ételeket, mind azoknak van, nem pipáltam. Egy hét alatt két kilót fogytam. És ez még nem minden, mer ráadásul minden férfit Jórgosznak hívnak, s olyan ocsmány izzadságszaga van, hogy maj megfulladtam köztek. Portugálba nem jártam még sohase, de Pirttijaakkóék Katrijának a másodunokaöccsének a kollegája, na az járt viszont, s azt mondta, nincsen ottan semmi, embernek való. Még a boruk is úgy tele van nyomva rovarirtóval, hogy irtózatos fosógörcsöt kapol tőle meg fejfájást, ha három üvegnél többet kortyolsz be egymás után. Én biza nem adok ezeknek a népségeknek egy fillért se kölcsönbe. Nem én, ha négybe vágnak se. De vannak a világba, hála Istennek, más országok is.

Ott van példának okáér Kína, na az nem könyörög pénzér más népekhez, mind ezek a túlköltekező, legatyásodott, lusta dél-európai disznók. Először lötyörészünk, heverészünk, sziesztázunk kétszáz évig, aztán meg nyervákolunk, hogy jajistenem nem jut pénz még egy takarítónőre se, a szakácsot is csak félállásba tarthassuk már csak, olyan mélyszegénységbe vagyunk itten? Kínába bezzeg megszorítsák a derékszíjat, s húzzák az igát, hogy térdig lóg a nyelvük, akárcsak minálunk, Finnországba a háborúk után.

Na meg ott van persze Oroszország. Lusták is, szegények is, de olyan süketül büszkék, hogy nem koldulásszák a rubelt más népektől. Asziszik magukról, Oroszország nagyhatalom, és akkor az mégse járja, hogy a nagy hal a kicsik orra alá nyújtogassa a kezit, vagy na, az uszonyát, hogy adjatok egy kopejkácskát. Az oroszok meg vannak szokva a szenvedéssel. Hejszen még az ortodox misemenet is erről szól, miről másról. Ott a gyülekezetet életkorra s betegességre való tekintet nélkül lábon állva tartják egész mise alatt, na de az se egy-két órát tart min mifelénk, hanem reggeltől estig.

S végül aztán ott van Törökország, az már királykategória, vagy inkább stílusosan szultán. Ej, ha arrólfelől hallanám a segélykérést, hogy hocc ide zsákszámra a dollárt, mer különbe csődbe megyünk, én bizony már nyitnám is a bukszámat, s nem lennék szűkmarkú. Még szép hogy nem, és még azt is hozzámondnám, hogy beszállok én, fiúk, a kalákába is, ha bevesztek. Olyan egy csudaszép egy ország, hogy én még abba hibát nem találtam. Már vagy tizenötször jártam náluk az Éden Toursszal, és, mit mondjak, úgy ismerem már az egész heyet, mind a tenyeremet. Az a sok csillogó vadgesztenyeszem meg birizgáló szőrcsimbók úgy meg tud engem őrjíteni, hogy kedvem támad letépni magamról minden rongyomat, s pörögni, mind a kerge rénkecske, hajnalig.

Jankó Szép Yvette fordítása

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top